Felkai László
SZERVEZETI ÉS TARTALMI JELLEGŰ VÁLTOZÁSOK
AZ EZERÉVES MAGYAR ISKOLÁBAN1
Az iskolának mint a művelődés legszervezettebb intézményének szervezetét a
benne folyó oktatás tartalmát koronként, országonként, helyenként eltérően
szabták meg a hivatalos – esetleg állami – szervek, a szakmai
testületek. A különbségek ellenére is alapvetően azonos vagy hasonló volt
mindenütt, hogy mindkettőt befolyásolták bizonyos – esetleg politikai
szempontoktól függő vagy azoktól független – eszmék.
Érvényes ez az évezredes
magyar iskolázás minden korszakára, így a
magyar
állam megteremtésében, megszilárdításában döntő szerepet vállaló egyház eszméit
terjesztő első intézményeire,
a kolostori, a plébániai, a káptalani iskolákra
is. Ezek sorát a mai Pannonhalma helyén fekvő Szent Márton hegyén a 896 körüli
évek egyikében alapított
kolostori iskola nyitotta meg. A bencéseknek ez az
intézménye – más kolostorokkal együtt – a klerikus képzés első
otthonává, a
magyar írásbeliség egyik első műhelyévé vált. Az 1100 körül
létező tíz püspökség, a nagyobb kolostorokban otthont alapító hét szerzetesrend
és a káptalani székhelyek művelő tevékenysége nyomán így jelenik meg az
országban egy – akkor ugyan még csak szűk – olvasó réteg.
A kolostorin kívül az alsó fokú intézményrendszerhez tartoztak a
plébániai és
a
káptalani iskolák is. Utóbbiak a káptalani székhelyeken alakultak, élükön a
lectorral és a mellette álló kanonokokkal. Az iskolák általában három egymásra
épülő tagozatra oszlottak. Az alsó fokon tanultak – gyakran a segédtanítók
(praeceptorok) vezetése alatt – a kisdiákok (pueri), a középsőn a tanulók
(scholares), az akadémiai szintű felsőben pedig a nagydiákok (clerici), akiket
általában 24-25 éves korukban pappá szenteltek fel. Mindhárom tagozatnak a
legfontosabb tananyagát az ún. latin tárgyak képezték. Már a legalsóban is a
legtöbb időt az egyházi élet, a tudomány, a jog és a közigazgatás nyelvének, a
latinnak a nyelvtanára fordították, de beiktatták az elemi ismereteket, az
éneket, a latin szerzők műveinek olvasását, a középső tagozaton a helyesírást,
a középkori latin nyelv kiejtését, a harmadik tagozaton pedig a klerikus
műveltségben elengedhetetlen filozófiai, teológiai, jogi művek ismertetését.
Kiegészült az oktatás a diktámennel és a komputussal. Előző lényegében az
írásművek készítésére tanított meg, több ehhez kapcsolódó melléktárggyal
együtt, utóbbi – hasonlóképpen több gyakorlati jellegű téma mellett
– a csillagászati ismereteket tartalmazta.
A XV. századtól a képzés feladatai közé tartozott az állami és egyházi
hivatalok és más szervek számára a biztos írás- és beszédkészséggel rendelkező
hivatalnokok képzése is.
2
A
plébániai iskolákban ennél alacsonyabb szinten folyt az oktatás,
amelynek tananyagát képezte az egyházi jellegű ismereteken kívül az alapvető
latin szókincs, a liturgikus szövegek és énekek, a latin nyelvű szent könyvek
szövegeinek
magyarázata. Feldolgozások mutatnak rá, hogy ezek az iskolák
vették leginkább figyelembe az alsópapság képzésének szempontjait. A
kereszténység terjedésével már csak a számszerűségük folytán is jelentősnek
mondható plébániákon létrejött iskolákat rendszerint a viszonylag alacsony
sorból kikerülő falusi papok vezették.
Noha mindezek az iskolák idővel a világi értelmiség tennivalóira is
felkészítettek,
világi nevelés említésre méltó mértékben csak a XIV.
század közepétől indult meg és kezdetben főleg a lovagi nevelésben jutott
kifejezésre. Kiterjedt ez a fegyverforgatásra, a hadvezetésre, alkalmilag a
– Piccolomini műveiben is hangot kapó – szellem és test arányos
fejlesztésének kívánalma alapján a zenei nevelésre, a táncnak, továbbá az
illemszabályoknak, a lovagi és hősi történeteknek az ismertetésére.
A humanizmus hatását jelzi, hogy a műveltség birtokosai és terjesztői közé
ekkortól bekerültek a „literátusok” (a „diákok”), akik
egyre nagyobb részt vállaltak az értelmiségi jellegű feladatok végzésében.
A XIV-XV. században a humanizmus terjedését követően mintegy tíz helyen,
főként a püspöki székhelyeken található káptalani iskolákban a város
magisztrátusa is részt vett az iskolák fenntartásában és vezetésében. A nem
főpapi székhelyeken működő
városi-plébániai iskolákban az egyházi vezetőket
mind több helyen váltották fel városi polgárok, akik az igényesebb iparosokat
és a város más tekintélyes polgáraivá váló lakóit anyanyelvükön tanították.
Ezekben a nagyobb mezővárosokban működő iskolákban nevelkedtek és jutottak a
szükséges világi ismeretekhez a kezdeti polgári kultúra képviselői. Az
iskolákat vezető és rendszerint egyetemi (baccalaureatusi vagy magisteri)
fokozattal is rendelkező rektorok, valamint a segédtanítók fizetést is kaptak.
A humanista szellem terjedésével alakultak a magasabb műveltséget teremtő és
terjesztő, mai szóhasználattal élve
középfokúnak (gimnáziumoknak) nevezhető
iskolák és az egyetemek. A katolikus iskolákban folyó középfokú oktatásnak
ekkor – és sok évszázadon át, egészen a Ratio educationis kiadásáig –
a klasszikus formája volt a háromosztályos
kisgimnázium, mint az ötosztályos
nagygimnázium alsó tagozata. Az oktatás tartalmát erősen befolyásolta a
jezsuiták által 1599-ben készített – és általuk más országokban is
érvénybe lépő – Ratio Studiorum.
A reformáció terjedésétől kezdve a középfokú intézeteiket a reformátusok
kollégiumnak, az evangélikusok
líceumnak nevezik. A nagyobb iskoláik mellett a
környékbeli kisebb településeken létesültek a
partikulák, esetleg a
partikuláris iskolák egész hálózata. A református kollégiumoknak az ún.
kisgimnáziumi tagozata három-négy éves grammatikai osztályokból állt, ezekre
épült az egy-két éves poétikai és az ugyancsak ilyen időtartamú retorikai
osztállyal a nagygimnázium, végül a XVII. évszázadtól az ezekhez csatlakozó, a
képzés legfelső szintjét alkotó akadémia két-három éves filozófiai, illetőleg
teológiai osztályokkal.
3
A
magyarországi
egyetemek sorát a Vilmos pécsi püspök szorgalmazására
létrejött pécsi egyetem nyitotta meg. Alapító oklevelét 1367-ben V. Orbán pápa
adta ki. Az intézmény jelentőségét növeli, hogy Európának ezen a felén csak az
1348-ban alapított prágai, az 1384 óta fennálló krakkói és az 1365. évi bécsi
egyetem előzte meg. Léteztek ugyan egyetemek földrészünk többi területén már
korábban is, így például az orvoskaráról híres bolognai és a párizsi Sorbonne,
amelyekben később sok
magyar diák szerzett oklevelet, de mindkettő lényegében
távolabb feküdt országunktól. A következő
magyar egyetem az ugyancsak rövid
életű óbudai volt, amely 1395 óta létezett, és nevét utoljára egy 1414-ből
fennmaradt irat említi. Az 1456-ban kelt alapító-levél tanúskodik a pozsonyi
Academia Istropolitana-ról, amelynek irányítója Vitéz János, a csillagászati
és matematikai tanszék vezetője, Johann Regiomontanus volt. Felsőfokú
intézetként tartották nyilván a reformátusok az erdélyi (nagyenyedi,
gyulafehérvári, kolozsvári) akadémiájukat, vagy például az 1621-ben
szabályzatot kapott sárospataki, továbbá debreceni akadémiájukat, az
evangélikusok a gimnáziumi tagozatra épülő eperjesi líceumot, a katolikusok a
királyi akadémiáikat.
A középkorban létrejött felsőfokú intézetek közül máig is működik –
számos szervezeti és egyéb jellegű változtatásokkal – az 1635-ben Pázmány
Péter érsek által Nagyszombaton alapított, eredetileg jezsuita intézet.
A reformáció és az ellenreformáció a tanügyben – többek között – azt
a jelentős változást is hozta, hogy az iskolák már nemcsak szintek, hanem
felekezetek szerint is különböztek egymástól a felekezeti iskolák
létrejöttével.
A három részre szakadt ország nyugati felében a Habsburg-uralom a katolikus,
az erdélyi fejedelemség viszont a protestáns iskoláknak kedvezett. Az
iskolarendszerben a folytonosságot képviselték az egyházanként egyébként
különböző hagyományok. Az iskolarendszer alsó fokán, a kisiskolákban az
oktatás mindenütt az anyanyelven folyt és majdhogy csupán a vallási
ismeretekre korlátozódott. A középső fokon a gimnáziumi jellegű iskolákban a
latin, a klasszikus szerzők művei, a matematika, az irodalom, a poétika és a
retorika, a gregorián énekek, a XVIII. századtól a fizika; a felső szintű
akadémiákon egyebek között a külföldi egyetemeken is oktatott tanok képezték
az oktatás anyagát. Mindez megfelelt annak a célnak, hogy vallásos
meggyőződésű, klasszikus műveltséggel is rendelkező világiakat neveljenek. Az
egyes
iskolatípusok szervezeti felépítése és még inkább az oktatás tartalma
többször módosult, de ezáltal is tágultak a nemcsak politikai széttagoltságban
élő, hanem a reformáció és az ellenreformáció hatalmi harcaival is küzdő
társadalom tagjainak művelődési lehetőségei.
A színvonal emelkedésében az is közrejátszott, hogy már számos tanító külföldi
egyetemeken tanult, a katolikusok főleg Grazban, Itáliában, Prágában, a
reformátusok Hollandiában (Utrecht, Leiden), az evangélikusok német
nyelvterületen (Wittenberg, Jena, Halle), és hazatértük után a korabeli
korszerű filozófia tanait terjesztették, mint például Apáczai Csere János.
Arisztotelész tanai helyett a Descartes által hirdetett eszmék híveként, vagy
a vendégtanárok közül Comenius a maga panszofikus elméletének gyakorlati
megvalósításával.
4
A XVIII. század második felében részben felső szinten folyt gazdasági és
műszaki jellegű képzés. A korábbi bányászképző iskola Selmecbányán 1763-ban
akadémiává alakult, majd 1838-tól az erdészeti tanintézettel egyesülve
Bányászati és Erdészeti Akadémia néven működött tovább (
magyar tannyelvvel).
Szempcen hároméves kamerális (számviteli és mérnöki) képzés indult, amelynek
keretében folyt a geometria, a térképkészítés, a hidrosztatika, a matematika,
a könyvvitel, a pénzügyigazgatás, a hivatali levelezés (német nyelven) és a
helyesírás tanítása.
Az 1777-ben Nagyszombatról (tutajokon!) Budára, majd rövidesen Pestre
átköltöző egyetemen négyről tizennégyre nőtt a bölcsészeti tanszékek száma. A
műegyetem őse, az 1782-ben létrejött Institutum Geometricum a következő száz
évben több mint ezer jól képzett mérnöknek adott diplomát.
A török kiűzését, az ország egyesítését követően megszilárdult a
Habsburg-uralom, így a bécsi udvar hozzáláthatott a felvilágosult
abszolutizmus jegyében fogant intézkedések megtételéhez. Már 1769-ben állami
egyetemmé nyilvánította a nagyszombati intézetet, egyben eddigi fakultásait az
orvosival bővítette. Az ekkor létrehozott Udvari Tanügyi Bizottságba bevonta a
magyar oktatásügy kiváló ismerőjét, Ürményi Józsefet, akinek tervezete alapján
jelent meg 1777-ben a Ratio educationis néven ismert rendelet. Ennek
alapgondolata az volt, hogy a korábbi egyházi széttagoltság helyett egységbe
rendezze és állami felügyelet alá vonja a
magyarországi iskolákat, amelyeknek
felekezeti jellege nem változott, csupán szervezetileg egységesebbek, az állam
által könnyebben irányíthatók lettek (annak ellenére, hogy állami jellegű
iskola – mint ilyen – akkor még egy sem volt). A felvilágosodás
szellemében fogant rendelet az iskolák fontos feladatának tartotta az oktatás
és nevelés által a közjólét előmozdítását.
A Ratio iskolaszervezete a főként a falvakban és a mezővárosokban működő
„nemzeti” iskolára épült. Ezeket követte a két tagozatos, összesen
öt évfolyamból álló nagygimnázium, amelynek alsó három osztálya képezte a
kisgimnáziumot, majd a két évfolyamos akadémia.
A tananyagba a hasznosság elvének érvényesítése végett végleg bekerült új
tárgyként a történelem és a földrajz, az eddig csupán a bölcseleti tagozaton
szereplő fizika, továbbá a természettudományok közül az „állatok
országa”, a „növények országa”, az „ásványok országa”,
végül újdonságként az erkölcstani és állampolgári ismeretek, végül a német
nyelv minden osztályban.
5
Az 1806-ban kiadott II. Ratio külön jelölte meg a tantárgyakat az egy-, a két-
és a háromtanítós iskolákban.
Mind a két Ratiót, mind az erdélyi iskolák számára kiadott Norma Regiát (1791)
a protestánsok azzal utasították el, hogy iskoláik ügyeiről egyedül az azokat
fenntartó egyházközségek, és nem az állam dönthet. Hasonló ellenkezést váltott
ki, de most már a katolikusok részéről is II. Józsefnek – a halála után
ugyan érvényét vesztett – intézkedése a közös iskolákról.
Iskolaszervezeti szempontból egyedülálló kísérletként működött a századforduló
éveiben a Gyakorlati Gazdasági és Ipariskola Szarvason, ahol Tessedik Sámuel a
korszerű mezőgazdasági munkára képezte a fiatalokat – és a gazdákat
is.
6
A XVIII. század utolsó és a XIX. század első évtizedeiben az országgyűlés
által kiküldött több bizottság foglalkozott a közoktatás előtt álló feladatok
megvalósításának módjával, egyebek között a
magyar nyelv jogainak
elismertetésével.
* * *
A reformkorban a tőkés termelés jeleinek feltűnésekor új
iskolatípusok
jelentek meg – különösen a szakképzés területén. Ekkor bontakoztak ki az
iparral és a kereskedelemmel foglalkozók körében később majd kedvelt
polgári
iskola körvonalai.
Még 1828-ban nyílt meg Pesten a nemcsak
Magyarországon, hanem egész
Közép-Európában is első
óvoda, ugyanebben az évben Egerben Pyrker János
László érsek szorgalmazására az első
magyar tannyelvű
tanítóképző intézet,
1837-ben pedig Tolnán Wargha István vezetésével az első
óvónőképző intézet.
Az 1844. évi II. törvény értelmében
a magyar lett a közép- és a felsőfokú
iskolák tannyelve.
1845-ben jelent meg a „
Magyarország elemi tanodáinak szabályzata”
című rendelkezés, amely kétéves alelemi és hároméves főelemi iskolát
különböztetett meg.
A korabeli iskolázásról számszerűen tájékoztatnak Fényes Elek – igaz,
sokszor csak becslésekre támaszkodó – adatai. Ezek szerint 1846-ban az
országban 9773 népoktatási intézet működött, ebből Pesten 24. A gimnáziumok
száma 150 (ebből római katolikus 66), a tanulóké 30.000 (római katolikus
15.000).
7
Az 1848-1849. évi forradalmat és szabadságharcot követően a bécsi
kultuszminisztérium által közzétett rendelet, az Organisationsentwurf
létrehozta a reáliskolát, nyolcosztályossá tette a gimnáziumot, amely
érettségi vizsgával zárult. Ez utóbbinak letételét az egyetemi felvétel
feltételéül szabta meg. Tantervi változtatásaival korszerűsödött az oktatás
anyaga, hasonlóan a tanügyigazgatás, bevezette az oktatásban a szaktanári
rendszert, szabályozta a tanárok jogállását, egyben a tanulók
kötelességeit.
8
A közoktatás minden ágának nagyobb horderejű, törvényes átalakítása a kegyezés
után felálló önálló
magyar kultuszminisztérium hatáskörébe került. A báró
Eötvös József miniszter által elfogadtatott, a népiskolai oktatásról szóló
1868. évi XXXVIII. törvény kötelezővé tette a 6-12 éves gyermekek iskolába
járását, biztosította egyben a tanítás és a tanulás szabadságát, tannyelvként
a község lakossága többségének a nyelvét jelölte meg.
A törvénnyel lefektetett modern polgári iskolarendszer alapját képezte 1. a
hatéves elemi népiskola, 2. a ráépülő hároméves felsőbb népiskola, 3. a
polgári iskola, 4. a tanító- és a tanítónőképző intézet. Megszabta a törvény
az oktatás tartalmát, az iskolák tárgyi, illetőleg személyi feltételeit (az
épületek berendezése, felszerelése, taneszközei, illetőleg a tanítók
képzettsége, képzése és továbbképzése, szervezkedése, az egy tanítóra jutó
tanulólétszám, a tanítók fizetésének minimuma, nyugdíja stb.).
9
A népiskolai oktatás magában foglalta a hat évig tartó mindennapi és a három
évre kiterjedő ismétlő iskolai tanítást. A magasabb iskolákban tovább nem
tanulók számára a népesebb községekben felállított a törvény a fiúknak három-,
a leányoknak kétéves
felsőbb népiskolát. Ennek tananyaga megalapozta a
mezőgazdasági képzést is. (Az 501 ilyen típusú iskolából 1900-ra már csak tíz
maradt fenn.)
Törvényes formát nyert a polgári iskola, fiúknak hat, leányoknak négy
osztállyal. Az eredeti célja szerint befejezett műveltséget nyújtó,
meghatározott munkakörök betöltésére és továbbtanulásra is jogosító iskola
körül a következő évtizedekben heves viták bontakoztak ki, részben azért, mert
a felső két osztály sok helyen elnéptelenedett.
A majd egy évszázadig érdemtelenül a népoktatási intézetek körébe sorolt
tanítóképző intézet a törvény értelmében három-, majd 1881-től négyéves volt.
Tananyagáról az évek során gyakran változó új tantervek intézkedtek.
A népiskolák számára 1869-ben jelent meg az első állami tanterv. A tanterv és
a törvény szövegének betű szerinti egybevetéséből megállapítható, hogy a két
dokumentum alapgondolatai egyeznek, a tanterv azonban osztályonként
részletesen ismerteti a tantárgyak anyagát, pontosabban nevezi meg a
tantárgyakat, alkalmilag összevonja őket – figyelembe véve az oktatás
gyakorlatának szempontjait.
Hasonlóan értékelhető a polgári iskolai tanterv egybevetése a törvény
szövegével. A kisebb eltérések itt is arra irányultak, hogy a szövegezés, a
tantárgyak besorolása az egyes ún. tantárgyi csoportokba jobban feleljen meg a
tanítás szempontjainak. Mindezzel erősebben domborodott ki a tantárgyak közti
összefüggés.
A gimnázium és a reáliskola tanulmányi rendjét szabályozta a Trefort Ágoston
hosszú ideig, 1872-től 1888-ig tartó minisztersége alatt hozott 1883. évi XXX.
törvény, amely rendezte a középiskolák szervezetét, igazgatását, felügyeletét,
a tanári képesítésnek és a tanítás rendjének számos más vonatkozását, köztük
az érettségi vizsgákét is. A gimnázium továbbra is mindenfajta felsőfokú
tanulmány elkezdésére jogosított, a reáliskola csak a műegyetemre, a
tudományegyetemek természettudományi szakaira, továbbá a műszaki, tehát a
bányászati, az erdészeti és gazdasági akadémiákra. Létrehozta a törvény a
tankerületi főigazgatóságokat, előírta a tanároknak a képesítővizsga
letételét.
10
A gimnáziumok tananyagát még az 1879-ben a Kármán Mór nevéhez fűződő tanterv
szabta meg, amelyet módosított a – Kármán szavaival – nemzeti
közműveltség szempontjait jobban tekintetbe vevő 1899. évi dokumentum. Az itt
használt kifejezés az egységes nemzet eszméjét, a lakosság egészének
művelődését kívánta így is biztosítani a nemzetiségi, felekezeti vagy éppen az
osztályhoz való hovatartozástól függetlenül, és mindezzel a polgári nemzetté
válást szolgálni.
11
Az 1890. évi XXX. törvény eltörölte a görög nyelv kötelező tanítását és
helyette az ún. görögpótló tárgyaknak a felvételét tette lehetővé.
A század utolsó évtizedében nyílt meg az Országos Nőképző Egyesület
szervezésében az első
leánygimnázium; majd Wlassics Gyula miniszter
kezdeményezésére a leányok jogot nyertek nemcsak a középiskola, hanem egyes
egyetemi karok látogatására is, végül pedig beiratkozásra bármely felsőfokú
intézetbe.
A középiskolák száma az 1867. évi 164-ről (ebből 143 gimnázium, 21 reáliskola)
1914-ben 229-re emelkedett (195 gimnázium, 34 reáliskola). Az állam szerepének
növekedését jelzi, hogy míg 1867-ben a gimnáziumok 90 (szám szerint 130
iskola), a reáliskolák 33 százalékát (szám szerint 7 iskola) a felekezetek
tartották fenn, 1914-ben már csak 55, illetve 9 százalékát (103, illetve 3
iskolát). A tanárok száma 1867-től 1914-ig 1633-ról 4794-re emelkedett, a
tanulóké 35.594-ről 74.457-re.
12
A század utolsó harmadában az oktatásügy
több új iskolatípussal
gazdagodott. 1875-ben jött létre a hivatalosan középfokúnak elismert
felsőbb
leányiskola, ahová az elemi iskola (kezdetben hatodik, majd) negyedik
osztályának elvégzése után lehetett beiratkozni. A polgári középrétegek körében
kedvező fogadtatásban részesülő intézmény 1879-ben hat-, majd 1916-ban
hétosztályossá vált.
Az ország iparosodásának következtében kiszélesedett a
szakképzés
hálózata, amelynek alsó szintjéről még az 1850-es években bécsi rendelkezések
intézkedtek. Az 1872. évi VIII. törvényt követően 1877-ben jelent meg az
iparitanonc-iskolák első szabályzata, amely három évben szabta meg a
tanoncok iskolába járásának időtartamát, évente heti 11 órában. Az 1884. évi
XVII. törvény kötelezte a községeket, hogy gondoskodjanak iparitanonc-iskolák
szervezéséről és fenntartásáról, ahová a tanoncoknak három évig heti 7 órában
kell járniuk. A kereskedelemi tanoncokról először 1893-ban jelent meg
intézkedés. Középszintű kereskedelmi iskolák 1883-tól nyíltak. Középfokú
képzés folyt a középiskola negyedik osztályának elvégzését követően felvételre
jogosító
ipari középiskolákban, továbbá az ugyancsak középfokúnak minősített,
az ipar különböző ágazatai számára külön-külön alakult
felső ipariskolákban.
A népoktatás intézményrendszeréhez illeszkedő
kisdedóvást az 1891. évi
XV. törvény szabályozta. A törvény meghozatala is közrejátszott abban, hogy az
1867. évi 97 kisdedóvó intézettel szemben 1915-ben több mint 200 óvodában
mintegy 2500 kisdedről gondoskodhattak. Ugyanezen törvény foglalkozott először
az óvónőképző intézetekkel. Ez utóbbinak még ebben az évben megjelent
tanterve – a
magyar tanügyben ritkaságszámba menően – majd fél
évszázadig, 1926-ig maradt érvényben.
* * *
A század utolsó évtizedétől kezdve erősödött az állam befolyása a
közoktatásban. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy – különösen a
nemzetiségek lakta területeken –
magyar tannyelvű állami iskolák nyíltak.
A
magyar nyelv használatának terjesztését szolgálta már a Trefort Ágoston
minisztersége alatt hozott 1879. évi XVIII. törvény is, amely kötelezővé tette
a
magyar nyelv tanítását az ország minden népoktatási intézetében. A gróf
Apponyi Albert minisztersége idején kidolgozott és majd az 1907. évi XXVII.
törvényként megjelent jogszabály (a „lex Apponyi”) több formában,
például az államsegély folyósítása feltételeinek megszabásával biztosítani
kívánta az állami befolyás erősítését és ezzel a
magyar nyelv terjesztését a
nem
magyar ajkú lakosság körében.
A nyugat-európai államok többségében az 1900-as évek óta – máig is –
a
reformpedagógia szellemében működő iskolák
Magyarországon már csak
alacsony számuk, tevékenységük rövid időtartama okán is érdemeiknél kevesebb
megbecsülésben részesültek. A tanügy irányító szerveinek meg nem értésére,
olykor nemtörődömségére – vagy rosszindulatára –
magyarázatot adhat
egyrészt, hogy a herbarti pedagógia mélyen beleágyazódott a neveléstudomány
elméletébe és a nevelés gyakorlatába, másrészt, hogy a következő, a két
világháború közötti időszakban az iskolázás terén is uralkodóvá vált a
konzervatív felfogás.
A herbarti normatív pedagógiával, az akkor működő „zárt” iskolákkal,
a tanítás menetét a tanító szavainak befogadására irányuló gyakorlatával
szemben álló reformpedagógia a természettudományos gondolkodásból merítette
tanításait; a pragmatizmusnak, a gyermeklélektannak és más, nyugaton
elterjedt irányzatoknak az elveit követve a gyermeket állította a nevelési
gyakorlat központjába; hirdette, hogy a gyermek nem kis felnőtt, hanem
autonóm, öntörvényű lény, akinek személyiségét, képességeit messzemenően
figyelembe kell venni. A gyermekkel foglalkozó tudománynak sem azt kell tehát
megállapítania, hogy milyen legyen a gyermek, hanem a veleszületett
sajátosságokat kell szabadon kibontakoztatni és érdeklődésének irányában
fejleszteni. Amiként azt Nagy László az angol New School mintájára létrehozott
Új Iskola céljául kitűzte: fejlődéslélektani alapon álló rendszert kell
kidolgoznia, a gyermektanulmányozás révén új iskolai légkört kell teremtenie,
a pedagógusok és a gyermekek között olyan viszonyt kell kialakítania, amely
közelebb hozza őket egymáshoz.
A századfordulót követő első években számos kezdeményezés ugyanolyan vagy
hasonló elgondolásokkal igyekezett ezeknek a korszerű pedagógiai elveknek utat
nyitni. Az ún. Bárczy-korszak nyújtott lehetőséget ahhoz, hogy az 1912-ben
megnyílt Fővárosi Pedagógiai Szeminárium keretében nagy hírű külföldi
pedagógusok, gondolkodók (például Claparede, Payot stb.) ismertessék a
kísérleti pszichológia, a gyermeklélektan, egyáltalán a reformpedagógia
alapvető gondolatait, a pszichológusok bemutassák kísérleteiket, vagy teret
kapjanak – akár fordítások formájában Ÿ műveik, a pszichológiában
alkalmazott módszereik ismertetésére. Ezek között olyan neveket találunk, mint
Sigmund Freud, Alfred Adler, Karl és Charlotte Bühler, Wilhelm Stern, a
Binet-Simon teszt alkalmazói stb. 1906-ban megalakult a Gyermektanulmányi
Társaság, a század első évtizedeiben a gyermektanulmány híveként működött Nagy
László, és mindezek folytatásaként Domonkos Lászlóné vezetésével 1914-ben
megnyílt az Új Iskola, a Nemesné Müller Márta által igazgatott Családi Iskola,
mint a reformpedagógia elveit a gyakorlatban megvalósító tanintézet. A két
világháború közötti időszakban mindezek azonban még kevésbé tartoztak az
akkor a hivatalos oktatáspolitika által preferált intézmények, illetőleg
személyek közé. A felsoroltak közül egyik-másik már korábban megszűnt, az
utolsó 1948-ban esett áldozatává az iskolák államosításának. Napjainkban az
alternatív iskolák körébe tartozó Waldorf-intézet kötődik a reformpedagógia
elméletét követő irányzatokhoz.
13
* * *
A művelődésügyben új szint jelentett a dualizmus korában megindult
felnőttoktatás. A műveltségben elmaradt, az iskolázásukat saját
hibájukon kívül megszakított – vagy el sem kezdett – felnőttek
képzését már korábban sürgette Táncsics Mihály, aki azután 1871-ben az
országgyűlésen indítványozta az iskolából kimaradt felnőttek további képzését.
A kiegyezéssel meggyorsult tőkés fejlődés amúgy is megkövetelte elsősorban az
ipari munkások műveltségi színvonalának emelését, hiszen a korszerű ipari
termelés nem nélkülözhette ismereteiket, készségeiket az írás, olvasás,
számolás, általában az elemi műveltség vonatkozásában.
Hivatalos részről báró Eötvös József kultuszminiszter karolta fel az eszmét,
és a „szabadoktatás Magna Chartája”-ként emlegetett körrendeletében
buzdította a tanítókat, hogy segítsék a jelentkezőket az elemi műveltség
megszerzésében. Egyidejűleg az országgyűlésen Irányi Dániel is
törvényjavaslatot nyújtott be a felnőttek oktatásának megindításáról.
Kezdeményezték a felnőttek oktatását magánosok és különböző társadalmi szervek
is. A Budapesti Népoktatási Kör tanfolyamain például tízezrek vettek részt az
oktatásban. A Szabad Lyceum, az Uránia Tudományos Egyesület és Színház
ismeretterjesztő előadásokat, múzeum- és hangverseny-látogatásokat szervezett.
A szakegyletek, majd megalakulása után a Szakszervezeti Tanács gondoskodott a
munkások részben politikai tájékoztatásáról, részben ismereteik gazdagításáról
a tudományok és a művészetek köréből.
A századfordulót követően a Nyugat-Európában működő szervek mintájára alakult
meg
Magyarországon a Népszerű Főiskolai Tanfolyam, az Erzsébet Népakadémia. A
munkásmozgalom és a radikális polgári értelmiség együttműködésével indult
Társadalomtudományok Szabad Iskolája több éves programot dolgozott ki a
tudományos előadások tartására.
A felnőttek képzéséből az egyházi szervek is kivették részüket. Az 1892-ben
megalakult Budapesti Országos Központi Katholikus Kör az ország mintegy ezer
helyén részesítette a megjelenteket valláserkölcsi és állampolgári nevelésben.
Az 1907-ben Pécsett tartott ún. szabadtanítási kongresszuson a különböző
politikai irányzatok képviselőinek színvonalas vitái is tanúsították a
felnőttoktatás hasznosságát.
14 A felnőttoktatás munkája is
hozzájárult ahhoz, hogy az analfabéták százalékaránya 1889-től 1914-ig 64-ről
32-re csökkent.
Az 1918. évi polgári demokratikus forradalom gróf Károlyi Mihály vezetésével a
pedagógusok körében is népszerű volt. A
Magyarországi Tanítók Szabad
Egyesületének, az 1918 decemberében megalakult
Magyarországi Tanítók
Szakszervezetének, valamint a Gyermektanulmányi Társaságnak a közoktatásügy
demokratikus átalakításáról, benne a felnőttoktatásról készített tervezete
hozzájárul majd az 1919 márciusában kikiáltott Tanácsköztársaság radikális
szocialista szellemű kulturális programjának kialakításához.
A Tanácsköztársaság újjászervezte az egész tanügyet, amelynek vezetése a
minisztérium helyett a Közoktatási Népbiztosság kezébe került. A tanintézetek
a következők voltak: 1. az óvoda (hivatalos nevén: a játékiskola), 2. a nyolc
osztályra tervezett népiskola, 3. a négyosztályos ipari, mezőgazdasági és
kereskedelmi szakiskola, 4. az ötosztályos középiskola, 5. a felső szintű
képzést nyújtó munkásegyetem.
Noha a Tanácsköztársaság különösen az óvodai nevelés, a gyermekvédelem, a
szociálpolitika, a felnőttoktatás területén több hasznos rendelkezést hozott,
az új rendszer fennállásának 133 napja alatt azok megvalósításával
gyakorlatilag nem lehetett számolni, tekintettel a nehéz katonai és
külpolitikai helyzetben előállott súlyos gazdasági viszonyokra, és nem
utolsósorban arra, hogy az első látásra megnyerő, egységében átgondolt,
elméletileg tetszetős, de a túlzottan radikális elgondolások az évszázados
magyar hagyományokkal szöges ellentétben voltak. Az 1919 őszén elbukott
rendszer kénytelen volt átadni helyét a mintegy negyedszázadig hatalomra
kerülő erőknek.
15
* * *
A két világháború közötti ország iskolázására – különösen az első
évtizedben – rányomta bélyegét az ország területe kétharmadának és a
lakosság több mint a felének elvesztését hozó trianoni békeszerződés.
A
népoktatás súlyos helyzetét jelzi egymagában is az a tény, hogy az
utolsó békeév, az 1913-1914. tanév 16.928 iskolájából 1920-ra csak 5906 maradt
meg. A korszak miniszterei, élükön gróf Klebelsberg Kunóval, aki közülük a
legtehetségesebb volt és a leghosszabb ideig (1922-1931) viselte ezt a
tisztséget, új koncepcióval igyekezett úrrá lenni a nehézségeken.
Ideológiájának alapgondolata volt a neonacionalizmus néven meghirdetett, a
keresztény-nemzeti érzést erősítő gondolat terjesztése a kulturális életben,
elsősorban az iskolázásban. Az általa megfogalmazott kultúrfölény programja
szerint a
magyarságnak a Duna-medencében vezető szerepet kell betöltenie,
beleértve ebbe az elcsatolt területeken élő szomszéd népek elleni kulturális
harcot. A belpolitikában a klebelsbergi állásfoglalás az internacionalizmust
tekintette a fő ellenségnek.
Az iskolaszervezetben a népoktatás fejlesztésére fordította Klebelsberg a
legfőbb gondot. Programja értelmében három év alatt ötezer tanterem és
tanítólakás épült. A népiskolák száma Klebelsberg idejében majdnem ezerrel
gyarapodott, bár ezeknek csak kisebb része volt osztott, a többi részben vagy
teljesen osztatlan.
Új alapra fektette az 1924. évi XI. törvény a
középiskolai oktatást,
amennyiben azt a tanterv átalakításával és például az idegen nyelvek
tanításának erősítésével gyakorlatiasabbá tette; a reálgimnázium létesítésével
háromféle középiskolát vezetett be. Ezek mindegyike jogosított
felsőfokú tanulmányokra, a tananyagukban mutatkozó eltérések ellenére
mindhárom típusú iskola lényegében az „úri”
Magyarország
iskolájaként a vezető rétegek kiváltságait erősítette nevelési koncepciójával.
Az 1930 körüli felmérések alapján a háromféle iskola közül a reálgimnázium
lett a legnépszerűbb: számuk 69 volt, szemben a 28 gimnáziummal és a 23
reáliskolával.
Az 1926. évi XXIV. törvény a leánygimnázium mellett létrehozta a modern
nyelveket és irodalmukat nagyobb óraszámban oktató
leánylíceumot és a
gyakorlati jellegű, egyébként a legkevésbé népszerűvé vált
leánykollégiumot.
Eredményesebbé tette a középiskolák munkáját az 1929. évi XXVII. törvénnyel
újjászervezett
tanárképzés, főként a képesítés feltételeinek
szigorításával, de egyszersmind a gyakorlóiskolák számának szaporításával is.
Közben pontot tett a sok évtizede folyó eredménytelen vitákra a
polgári
iskoláról szóló 1927. évi XVII. törvény, amely az amúgy is népszerű
iskolatípust középfokúnak minősítette. A polgári iskolai tanárképzést
előnyösen érintette az addigi budai Paedagogium és az Erzsébet Nőiskola
egyesítéséből 1928-ban Szegeden felállított Polgári Iskolai Tanárképző
Főiskola.
1932-től 1942-ig a kultusztárca élén álló Hóman Bálint művelődéspolitikájának
alapgondolata a nemzeti egységet elősegítő elvnek az érvényre juttatása volt.
Lényegében ezt szolgálta az 1934. évi XI. törvény értelmében ismét új
középiskolai tanulmányi rend bevezetése. Ennek lényege, hogy a különböző
típusok helyett az
egységes középiskolában nagyobb óraszámot kaptak a nemzeti
műveltség megvalósítását és a nemzet életében vezető szerepre hivatott
értelmiségiek képzését szolgáló tantárgyak, így elsősorban a
magyar irodalom
és a történelem.
Az 1940. évi XX. törvény mondta ki a
nyolcosztályos népiskola létesítését és
elvégzésének kötelezővé tételét, de a törvény szavainak a háborús években nem
sikerült érvényt szerezni.
A
szakképzés alsó szintjén folyó tanoncoktatást több jogszabály
rendezte újjá, de az 1938. évi XIII. törvénnyel szerveztek középszintű ipari,
kereskedelmi és mezőgazdasági iskolákat is. Felsőfokú tanulmányok megkezdésére
adott jogot a középiskola alsó négy osztályára vagy a polgári iskolára épülő
és érettségi vizsgával záruló középszintű, négyosztályos
felső kereskedelmi
iskola.
Az
egyetemek színhelyében változások történtek: az 1920-as évek elején
a pozsonyi egyetem Pécsre, a kolozsvári Szegedre költözött. A budapesti és a
debreceni egyetem a hagyományos karokkal működött tovább. A műszaki képzés
fellegvárában, az új néven működő
Magyar Királyi József Nádor Műszaki és
Gazdaságtudományi Egyetemen a mérnöki, a gépész- és a vegyészmérnöki, az
építészmérnöki kar kiegészült a mezőgazdasági, az állatorvosi, a közgazdasági
és kereskedelmi, a közigazgatási osztállyal, a Sopronba költözött bánya- és
kohómérnöki valamint az erdőmérnöki osztállyal. Felső szintű képzés folyt a
hittudományi főiskolákon, a jogakadémiákon, a tanárképző főiskolán, a
gazdasági akadémiákon, a kereskedelmi főiskolákon, a képző- és a zeneművészeti
főiskolán, a honvédtisztképző főiskolán és az 1925-ben létesített Testnevelési
Főiskolán.
A lakosság számának a háborút követő nagyarányú csökkenése ellenére a
felsőoktatásban tanulók száma egyre nőtt, a világháború idején mintegy
nyolcezer fő volt, ez a szám az 1920-as évekre kb. kétszeresére emelkedett, az
időszak végén pedig megközelítette a húszezret.
Az előző korszakhoz hasonlóan a hazai egyetemeken ekkor is számos nagy tudású
egyetemi professzor oktatott, akik közül – hogy csak a pedagógiai
tanszékeken működőket említsük – nem egy emelkedett ki tudományos
munkásságával is, mint például a budapesti egyetemen a neveléstörténész
Fináczy Ernő, Szegeden Felméri Lajos, Schneller István, Imre Sándor,
Debrecenben Karácsony Sándor, Pécsett Weszely Ödön és mások.
Amiként a felsőoktatási intézetekből, elsősorban az egyetemekről számos,
később idehaza, de külföldön is megbecsült, kimagasló eredményt elért
szakember került ki, úgy a hazai szellemi élet nem egy kiválósága volt tagja
az 1895 óta működő báró Eötvös József Kollégiumnak. Ennek mintájára 1931-ben
Szegeden is létesült – Eötvös Loránd nevét viselő – kollégium,
főként az egyetem matematika és természettudományi szakos hallgatói számára.
A két világháború között, már Klebelsberg miniszterségétől kezdve jelentős
lépések történtek a
felnőttoktatás terén. E tevékenység megnevezését az
iskolán kívüli népművelés kifejezéssel – az Országos Szabadoktatási
Tanácsot ezután Országos Közművelődési Tanács névvel – váltották fel,
talán azért, hogy ezzel a szóhasználattal is jelezzék ideológiai
szembenállásukat az előző évtizedek ilyen irányú tevékenységével. Tény, hogy
az eddigi liberális, demokratikus irányzattal szemben – éppúgy, mint a
kultúrpolitika egészében – konzervatív szellem hatotta át a
felnőttoktatást, amelynek szervezésében, tartalmában megnőtt az állam szerepe,
nagyobb teret hódítottak – az iskolai neveléshez hasonlóan – a
nacionalista eszmék. Klebelsberg már 1923-ban kijelentette, hogy a falusi nép
nevelésére kell a legnagyobb figyelmet fordítani, szemben a „bűnös
város”-sal, a munkásmozgalom erősségét, központját jelentő Budapesttel. A
tanfolyamokon is hirdetett eszmék terjesztésére kapott 1928-ban önálló
sajtóorgánumot a felnőttoktatás ügye Iskolán Kívüli Népművelés címen. Tíz év
múlva hozták létre a
Magyar Népművelők Társaságát, amelynek folyóirata, a
Magyar Lélek számos, a népművelés elméletéről és gyakorlatáról tájékoztató
– sokszor színvonalas – cikket, tanulmányt tett közzé.
A
népművelés gyakorlatának szervezeti alapformái továbbra is a
tanfolyamok maradtak. Közülük nagy számban szerveződtek az analfabétizmus
csökkentését szolgálók, annak ellenére, hogy az írástudatlanok aránya a
világháború előttinél már jóval kisebb méreteket öltött (és az 1920. évi 15,2
százalékról 1930-ban 9, 1940-ben 7,4 százalékra csökkent), de ehhez nem
mellékesen járult hozzá, hogy az elcsatolt területeken élt a legtöbb
analfabéta.
Az előzőeknél magasabb színvonalú tanfolyamok az elemi műveltséget kívánták
pótolni, az 1930-as évektől pedig azok, amelyek a kedély- és jellemképzést, a
nőnevelést valamint a háziipar terjesztését szolgálták.
Az állandó zaklatásnak, rendőri megfigyelésnek kitett
munkásmozgalom a nehéz
helyzete ellenére sem mondott le tagjainak műveléséről, hanem tanfolyamokat
szervezett, főleg az ipari központokban, elsősorban a főváros munkáslakta
kerületeiben. Az 1933-1934. oktatási évben például több mint ezer előadást
tartottak a mozgalom tagjai számára, tematikailag főként a gazdaság, a
politika, a természettudományok, a technika, az egészségügy, a sport köréből.
A művészeti (esztétikai) nevelést szolgálták a múzeumlátogatások, a
szavalókörök, a színjátszó és néptánccsoportok, a különböző alkalmakkor
tartott művészeti tárgyú előadások.
A
parasztság művelését alapjában a gazdakörök és az olvasókörök
végezték. Ez utóbbiak az 1930-as években már minden második faluban
megtalálhatók voltak. A tehetősebb parasztok a Faluszövetségben tevékenykedtek,
amelynek a Falu címen indított orgánuma gyakran adott hangot a parasztromantika
eszméinek, olykor nacionalista kicsengésű kitételeknek.
Az
egyházi szervek közül 1921-től működött a Keresztény (1936-tól:
Katolikus) Ifjúsági Egyesület, az Actio Katholica, a protestáns részről a
Keresztyén Ifjúsági Egyesület. A leventék nagy számban, évenként mintegy
tízezren vettek részt – a honvédelmi kiképzésen kívül – a politikai,
erkölcsi, vallási jellegű neveléssel is foglalkozó félkatonai szervezetben.
Az 1930-as évek második felében fasiszta szervezetek is terjesztették
eszméiket inkább a fiatalabb évjáratokba tartozó felnőttek között.
Grundtvignak, a dán evangélikus lelkésznek, a felnőttképzés és ezen belül
főként a népfőiskolai gondolat apostolának már az 1830-as években
meghirdetett eszméi valósultak meg
Magyarországon is, ahol a
népfőiskolák
első fellendülése éppen a két világháború közti időszakra esett (a második az
1945-1948. közti évekre). A korszakban mintegy 10.000 fiatal, háromnegyed
részük 18-24 éves parasztgyerek volt hallgatója a népfőiskoláknak,
amelyeket részben civil szervezetek, részben a katolikus és a protestáns
egyházak szerveztek, utóbbiak például Sárospatakon, Pápán, Kecskeméten,
Nyíregyházán.
16
* * *
A második világháború befejezésétől eltelt mintegy fél évszázad iskola-ügye
– a politikai rendszer változásait követve – alapjában három
szakaszra osztható. Az 1945-től 1948-ig tartó ún. koalíciós időszak első,
egyben leglényegesebb szervezeti reformja a
nyolcosztályos általános iskola
létrehozása volt.
Ezekre az évekre esett a
felnőttoktatás újabb fellendülése. Abból
kiindulva, hogy az ország demokratikus átalakulása lehetőséget teremtett az
állampolgárok részvételére a kulturális – és a politikai – élet
minden megnyilvánulásában, neves kultúrpolitikusok, tudósok arra az
álláspontra helyezkedtek, hogy a felnőttoktatás újjáalakítása is a nép joga,
így teret kell adni a „szabadművelődésnek”, a legkülönbözőbb
szervekben, intézményekben folyó szabad tanításnak, nem lemondva ugyanakkor az
állam pénzügyi támogatásáról.
Ilyen meggondolásból jött létre már 1945-ben a Szabadoktatási Tanács a
felnőttoktatás új rendjének kidolgozására, amelynek élén Karácsony Sándor
debreceni egyetemi tanár, a korabeli pedagógiai közélet jelentős alakja,
egyben a felnőttoktatás elméletének kimagasló művelője állt.
A gyakorlati teendők végzésére alapították az alsó, a középső és a felső
szintű
szabadiskolákat. 1947-ben már 200 szabadiskola működött, amelyeknek
tanfolyamait, rendezvényeit több ezren látogatták. Az alsó fokon leginkább a
falusi lakosság erre rászoruló rétegeinek képzése folyt. A középfokú
intézmények „szabadlíceum” néven, a legfelsők pedig
„szabadegyetem”-ekként működtek.
Ezeket az alapformákat egészítette ki a
felnőttképzés széles körű hálózata,
amelynek keretében mind szervezeti, mind tartalmi vonatkozásban sok
emlékeztetett az első világháború előtti képzésből ismertekre. A
tanfolyamokról kikerülő fiatalok közül sokan a vidéki kulturális életben
helyezkedtek el, gyakran vezető pozíciókban. A politikai életben különösen a
Nemzeti Parasztpárthoz csatlakoztak szép számban a népfőiskolákról vagy a
hasonló szellemiséget képviselő népi kollégiumokból kikerültek.
Visszatérve az oktatásügy alakulására, az 1948-tól 1989-ig tartó mintegy
negyven évben alapvető változást jelentett, hogy a hatalmat egyedül
gyakorolta az 1956-ig
Magyar Dolgozók Pártja (MDP) néven működő párt a
politikai és a gazdasági élettel együtt a tanügy minden fontos kérdésében, az
utóbbiban a közoktatási minisztérium, illetve a helyi tanácsok
közreműködésével. Az iskolákhoz kikerülő utasítások, intézkedések rendszerint
hivatkoztak is a tárgyra vonatkozó párthatározatra.
Az időszakban napvilágot látott rendelkezések alapvető szervezeti és tartalmi
jellegű változtatások egész sorát hozták létre, bevezetőként az 1948. évi
XXXIII. törvény alapján az iskolák államosítását. Az 1950-1951. tanévtől
életbe lépő új tantervek már a marxizmus-leninizmus szellemiségét követték.
Kellemetlenül érintette a pedagógusokat, hogy az addigi gyakorlattól eltérően
ezután nem taníthattak az általuk választott és alkalmasnak tartott
tankönyvekből, hanem csak az államilag osztályonként és tantárgyanként
előírtakból. Az iskolákban az első idegen nyelv mindenütt csak az orosz
lehetett. A vallásoktatás kezdetben fakultatívvá vált, majd a középiskolákban
teljesen megszűnt, az általános iskolákban a minimumra csökkent. A minden
állampolgár magánügyeként kezelt vallás – mint a nevelés egyik ága –
kiszorult az isko-lák életéből.
A középiskolák jellege kezdetben csak abban különbözött, hogy volt humán és
reál tagozat. Az évek során azonban a leggyakrabban a szakmai képzés
fontosságára hivatkozva szakáganként különültek el, rendszerint együtt az
iskolatípus nevének megváltoztatásával. Az általános gimnáziumon kívül voltak
tehát közgazdasági, pedagógiai, vegyipari stb. középiskolák, majd az 1960-as
években ugyanilyen előnévvel technikumok (amelyekből majd 1969-től főiskolák
váltak). A többféle középiskola közötti különbség – főként az alapozó tárgyak
eltérő színvonala miatt – sokszor előnytelenül befolyásolta a tanulók
felvételét a felsőfokú intézetekbe.
Hasonló szakosodás következett be a felsőoktatásban is, ahol szakegyetemek
nyíltak az agrár- , a vegyipar, a nehézipar, a faipar stb. területén dolgozók
magasabb szintű képzése céljából. 1948-ban a bölcsészkartól önállósult a
természettudományi kar (TTK). Az 1948-tól négyéves pedagógiai gimnázium az
1958. évi XXVI. törvénnyel felsőfokú tanítóképző intézet (majd 1974-től
tanítóképző főiskola) lett. 1980-ban egyetemi rangot nyertek a művészeti
főiskolák (majd nem sokkal később – az egyetemek összevonásakor –
több más felsőfokú intézet is).
Az oktatási intézetek szervezeti változásai, ezzel nevük, rangjuk módosulása
csak egyik jellemzője volt a negyven évig tartó időszaknak. Az oktatás, a
képzés tartalmának alakulását ennél jóval inkább befolyásolta a szocialista
ideológiának a marxista-leninista eszméktől átfűtött irányultsága.
1956-ban a Petőfi körben, majd október első napjaiban a Balatonfüreden ülésező
tanácskozáson hiába ítélte el számos szakember az oktatásnak az eltelt néhány
évben meghonosodott rendjét, a rövidesen kitört és november elején elfojtott
forradalom után a
Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) névre átkeresztelt és
újjászervezett párt irányítása érvényesült ismét az oktatásban és nevelésben.
Amiként 1956-ig a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ), 1956 után annak utóda, a
Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) segítette a párthatározatok végrehajtását
az iskolákban.
Az 1960-as években a középiskolákban bevezetett ötnapos munkahét, amelyet
követett egy napi részvétel – az ún. politechnikai képzés jelszavával
– a termelőmunkában (5+1) eredetileg jó szándékú kezdeményezésként indult,
de a gyakorlatban nemsokára ismertté váltak gyengeségei, így ismét új
megoldásokhoz kellett fordulni. Beiktattak például új tantárgyakat. A
Világnézetünk alapjai című tárgy tanítása azonban nem mindig könnyű, olykor
vallásellenes, sőt ateista nézeteket sugalló feladat elé állította a tanárokat.
Nem sokat értek el azonban a Technika tárgy bevezetésével sem. Követte ezt a
tanítás korszerűsítésének helyes követelményét célul kitűző intézkedés a
televízió felhasználásáról az oktatásban, majd rövidesen az idegen nyelveknek,
a matematikának, másutt más tárgyaknak magasabb óraszámban való tanítása a
tagozatos osztályokban. Ugyanebben az évtizedben került sor a tananyag
csökkentésére a túlterhelés megszüntetésének célzatával, majd korszerű
elméleti és gyakorlati újítások alkalmazására a tantervek összeállításában.
Módszertani újításnak számítható a tantervekben javasolt munkáltató eljárások
alkalmazásának előírása, majd 1980-tól az ún. távlati tantervek kidolgozása,
valamint az oktatás korszerűsítése végett az iskolák ellátása számítógépekkel.
Az oktatatásról szóló 1985. évi I. törvény is helyesen kívánt nagyobb
önállóságot biztosítani az iskoláknak és járult hozzá ahhoz, hogy a
nyugat-európai tapasztalatokat is felhasználhassák a tantervi útmutatások, a
különböző felmérések alapján készült és országos vitákra is bocsátott
dokumentumok.
Mindezekben számos jó gondolat valósult meg, ami valóban a tanítás
színvonalának emelését hozta magával, szinte előrevetítve az iskolák életében
nem sokára bekövetkező változásokat.
Az előzőekből is kitűnik, hogy az 1970-es évek végétől, de még inkább az
1980-as évek második felétől mutatkoztak annak jelei, hogy a gyakorló
pedagógusok világosabban látó tagjai keresték a megoldást, a
magyar oktatásügy
vezetői közül egyre többen tettek olyan nyilatkozatokat, hoztak olyan
döntéseket, amelyeket már a rendszerváltás előjelének lehetett tekinteni.
Az 1989-1990. évi rendszerváltozásnak – mint a korszak harmadik
szakaszának – eseményei következtében az MSZMP feloszlásával együtt
megszűnt az oktatás pártirányítása, a tankönyv-monopólium, megkezdődött a
nemzeti alaptanterv (NAT) kidolgozása, az 1990. évi IV. törvény elfogadásával
pedig lehetővé vált szabadon új iskolák állítása. Éltek is ezzel a joggal az
alternatív iskolák létrehozói.
* * *
A tanulmányunkban vázolt gondolatokat érdemes lenne mélyebben elemezni,
megfontolni, de talán az eddig kifejtettekkel is sikerült igazolni, hogy az
ezeréves
magyar iskola talán éppen a folytonos változásai révén birkózott meg
a különböző korokban más és más tényezők következtében előálló nehézségekkel,
és önmagában is permanens sorsfordulatot eredményezett. A részletek
feltárásából következtetni lehet arra is, hogy a hagyományok viszonya
a megújuláshoz a történelem folyamán majd mindig kielégítő volt, így az egyes
korszakokról szóló ugyancsak rövid összefoglalásokból is kitűnik, hogy honnan
és hová fejlődött a
magyar iskolázás.
Ennek felismerése reménységgel tölthet el bennünket, hogy ifjúságunk olyan
szervezeti formák között működő, olyan műveltségi anyagot közvetítő iskolákban
tanulhat, ahonnan tanulmányainak befejeztével kikerülve saját elgondolásait,
kitűzött életcélját megvalósító tevékenységet folytathat és hozzájárulhat
egyben a nép további kulturális felemelkedésének előmozdításához.
Azoknak pedig, akik nyomunkba lépnek és az általunk hosszú évtizedekig művelt
tudományág terén munkálkodnak, kívánok sok erőt és kitartást, megérdemelt
sikereket, eredményeik szakmai elismerését!
JEGYZETEK
-
A „Hagyomány és megújulás” címmel 2000. november 23-24-én tartott
felolvasóülésen elhangzott előadás szerkesztett változata. A felolvasóülés
eredetileg tervezett címe: Az ezeréves magyar iskola sorsfordulói. Vö. a
tanulmány végén, az utolsó bekezdésekben foglaltakkal.
-
Bővebben lásd Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon
1540-ig. Bp., 1906.; ugyanő: A káptalani iskolák története 1540-ig. Bp., 1910.
Az újabb feldolgozások közül Mészáros István: Az iskolaügy története
Magyarországon 996-1777 között. Akadémiai Kiadó, Bp., 1981.
-
A magyarországi iskolatípusokról alapműnek számít Mészáros István:
Magyarországi iskolatípusok 996-1990. című munkája. OPKM, Bp., 1991. A magyar
neveléstörténet forrásai 21.
-
A korszak tanügyéről bővebben lásd Fraknói Vilmos: A hazai és külföldi
iskolázás a XVI. században. Bp., 1873.; Révész Imre: Magyar református
egyháztörténet. Bp., 1938.; Bán Imre: Apáczai Csere János. Bp., 1958.;
Apáczai Csere János válogatott pedagógiai művei. Összeállította, a bevezetést
és a jegyzeteket írta Orosz Lajos. Bp., 1976.
-
Bővebben lásd Molnár Aladár: A közoktatás története Magyarországon a
18. században. Bp., 1881.; Fináczy Ernő: A magyarországi közoktatás
története Mária Terézia korában. I-II. kötet. Bp., 1889-1902.; Ravasz
János: Az 1777-i Ratio Educationis. In: Tanulmányok a neveléstudomány
köréből. 1958. 423-456. o.
-
Bővebben lásd Tóth Lajos: Tessedik Sámuel, 1742-1820. Szarvas, 1976.
-
Fényes Elek: Magyarország statistikája. Pesten, 1846. 98-100. o., és
ugyanő: Magyarország leírása. Pesten, 1847. 174-175. o.
-
Bővebben lásd Zibolen Endre: Az Entwurf. Magyar Pedagógia, 1984. 2. sz.
149-159. o.; ugyanő: Az Entwurf kiterjesztése Magyarországra. Magyar
Pedagógia. 1984. 4. sz. 423-441. o.
-
Felkai László: Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Bp., 1979.;
Kelemen Elemér: Népoktatás Magyarországon a dualizmus korában című
előadása a 2000. november 23-24-én a Hagyomány és megújulás címmel rendezett
felolvasóülésen. (Lásd a jelen kiadványban.)
-
Mann Miklós: Trefort Ágoston élete és munkássága. Bp., 1978.;
Felkai László: Első középiskolai alaptörvényünk – az 1883: XXX.
tc. Pedagógiai Szemle, XXXIII. évf. 1983. 9. sz. 816-826. o.; ugyanő:
Trefort Ágoston miniszteri évei. Pedagógiai Szemle, XXXVIII. évf. 1988.
7-8. sz. 674-696. o.
-
Az új tantervről és az Entwurfnak az arra gyakorolt hatásáról lásd
Ballér Endre: Az 1899-es középiskolai tantervek. In: Neveléstörténeti
konferenciák 1999. – Neveléstörténeti füzetek 18. sz. Sorozatszerk.:
Kelemen Elemér, szerkesztő: Balogh László. OPKM, Bp., 2000.
65-72. o.
-
Az adatok lelőhelye: Magyar Statisztikai Évkönyv. 1914. Új folyam XXII. kötet.
Bp., 1914. 271. o.; – A többi helyen uo. az év szerint megfelelő
évfolyamában.
-
A reformpedagógiáról szóló gazdag irodalomból többek között lásd
Kenyeres Elemér: Az új iskola és pedagógiája. Bp., 1928.;
Dolch Erzsébet: Az „Új nevelés” elmélete és gyakorlati
megvalósulása. Szeged, 1938.; Vág Ottó: Reformelméletek és -mozgalmak a
pedagógiában. Bp., 1985.; Buzás László: A reformpedagógia hatása a
hazai nevelésre és oktatásra. Bp., 1989.; Németh András: A
reformpedagógia múltja és jelene. Bp., 1996. Mészáros István –
Pukánszky Béla – Németh András: Bevezetés a pedagógiába és az
iskolázás történetébe. Osiris Kiadó, Bp., 1999. 203-245. o.
-
Bővebben lásd Felkai László: A szabadoktatás pécsi kongresszusa és az
iskolán kívüli oktatás korabeli történetének áttekintése. Pedagógiai Szemle,
IV. évf. 1954. 4-5. sz. 336-387. o.
-
Az időszakról bővebben lásd Köte Sándor: A magyar nevelésügy a polgári
demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság idején. Bp., 1963. A magyar
nevelésügy 1867-től 1919-ig tartó időszakáról lásd még: Felkai László: A
nevelésügy a dualizmus korában, illetve: Nevelésügyi törekvések a polgári
demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság idején. In: A magyar nevelés
története, II. kötet. Főszerkesztő: Horváth Márton. Felsőoktatási
Koordinációs Iroda. Bp., 1993. 71-191., 193-217. o.
-
A korszak felnőttoktatásáról bővebben lásd Bibó István: Az iskolán
kívüli népművelés története és fejlődése. Néptanítók Lapja, 1923. jún. 23.
7-10. o.; Klebelsberg Kunó: Neonacionalizmus. Bp., 1928.; Nevelős
Gyula: A katolikus népművelés. Magyar Lélek, V. évf. 10. sz. 1943.
októberi szám, 434-438. o.; Balogh István: Klebelsberg és a magyar
neonacionalizmus. Valóság, 1959. 3. sz. 22-30. o.; Sas Judit: A magyar
népművelés története 1920-1948. Bp., 1963.; Kun János: Gazdakörök és
olvasókörök a két világháború között. Népművelési Értesítő, 1963. 3-4. sz.
172-202. o.; Balogh István: A parasztság művelődése a két világháború
között. Bp., 1973.; Szilágyi János: A magyar szocialista kultúra
története 1867-1945. Bp., 1983.
(In: Hagyomány és megújulás a magyar oktatásban.
Neveléstörténeti Füzetek 19., OPKM, Budapest, 2002, 7-26. o.)