Idézetek
„A PESTI HÍRLAP nyelvőre” c.
Kosztolányi Dezső által szerkesztett könyvből

Fontosnak gondolom, hogy e kis könyvecskét minél többen –ha csak töredékesen is, de– megismerjék. Mivel sajnos –tudomásom szerint– nem egy könnyen hozzáférhető, ezért határoztam úgy, hogy a számomra különösen sokat mondó mozaikjai közül néhányat elektronikus formában hozzáférhetővé teszek. 1.lábjegyzet   A könyv pontos megnevezését a borítójáról és a kolofonjáról veszem:

A
PESTI HIRLAP
NYELVŐRE
SZERKEZTETTE:
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
A pesti hírlap
ajándéka

Számomra különleges élvezetet jelentettek a könyvbeli cikkek stílusa. Íze, zamata van mindegyikőjüknek. Érződik rajtuk szerzőjük nyelvszeretete, s nyelvbeli leleménye (bocs, majdnem azt írtam: virtuozitása, ami ha nagy hiba nem is lett volna, de ehelyütt bosszantó vétségnek tekinthető mindenképp, hisz olyan idegen eredetű szó, amelynek van alkalmas színmagyar megfelelője).

Az alábbiakban a könyv néhány helyéről idézek. A lábjegyzetek tőlem származnak. A helyesíráson tükröződik a Magyar Tudományos Akadémia akkori hivatalos véleménye.

Tolnai Vilmos: A nyelvújításról. [20-24]

[22] „A szócsinálás különben nem könnyű dolog. Bartzafalvy Szabó Dávid, a szófaragók atyamestere, így ír róla: »Mondhatom, hogy ugyan fürödtem az izzadtságban, míg egy szót kicsináltam.« Nem is csoda, ha efféle csinálmányait nézzük:

Minyájság, Evemény, Bőröndő, Felület, Előzmény 2.lábjegyzet , Százszaka, Művedelem és Veteményedelem 3.lábjegyzet .

De voltak »szóköltők« is, kik fáradtság nélkül, egy pillanat ihlete alatt teremtették meg a nevezetlen vagy idegen forgalom magyar köntösét. Ilyen volt a fürgeeszű és örökkéifjú Szemere Pál, aki öccsének, Szemere Bertalan útirajzaiban olvasva a litteratúra szót, kihúzta és menten odaírta kitűnő magyar kifejezőjét: irodalom. Megtörtént vele, hogy megálmodott egy puszta szót s azután reggel azon törte a fejét, mire is lehetne használni. …”

[22] „Volt olyan szócsináló, aki módszeresen fogott hozzá és eleve kiagyalt egy »rendszert«, mellyel bármikor, tetszés szerint ezerszámra lehet szavakat csinálni, mint villanyos esztergán a gyöngyházgombot. Bugát Pál, a halhatatlan érdemű természettudós, először 40.000 szót gyűjt a Természettudományi Szóhalmaz című könyvébe s elárasztja vele a természet- és orvostudományt. De nem éri be evvel. Kieszeli a Szókincstan nevű tudományt, mellyel a végtelenig lehet fokozni a »termelést«. Ebben a »rendszer«-ben minden meg van engedve: hangok helycseréje, keverése, szó megfordítása, csonkítása, keverése, összeforrasztása, képtelen képzés, szóval »szócsigázás«, ahogy ő maga nevezte. Például, ha valami jót szánunk valakinek, akkor egyszerűen nekelünk valamit; ember: az ember; ha kiváló, egyszerűen megkettőzzük az elejét; emember; a kolera nyilván: korgó kor, csinos rövidséggel korgor; az üres hordó nagyot kong, tehát hordong annyi mint: kongó üresség, stb. Már erre a legedzettebb szófaragók és legkonokabb újítók is ezt mondták: ne tovább! És Bugátnak fiókjába kellett rejtenie kitűnő rendszerét.”

[23] „Az új szó sorsa mindig attól függ, amitől általában az ember sorsa: a sikertől. Beveszi-e a közszokás, vagy sem. Akadt akárhány okos ember, aki okosan, a nyelvtan szabályai szerint csinált új szót, de a közszokás nem fogadta el; holott máskor a legtörvénytelenebb módon teremtőzött korcsot mingyárt 4.lábjegyzet pártul fogta és beiktatta a szókincs teljes jogú tagjai közé. Így nem volt a világegyetemet betöltő magyar szó; most így okoskodtak? A latin materia alapja a mater, az anya; a föld pedig legtöbbnyire agyag; vegyük tehát az anya előtagját, ragasszuk hozzá az agyag utótagját s lesz belőle: anyag! Hajmeresztő törvénytelenség! de a közszokás nem törődik vele…”

„… A XVIII. Század végén klavír mellé énekelték a könnyfakasztó érzelmes dalokat; ez a klavír úgy szól, mint a zengő tambura, lett belőle zengura s a hangok szépen kiegyenlítve: zongora. Rettenetes korcs! …”

Lotz János: Mit mondanak nyelvünkről a külföldiek? [47-51]

[48] Mezzofanti (1774-1849), a világ legnagyobb nyelvcsodája (élete végén állítólag 103 nyelven tudott), megtanult magyarul is. 1817-ben magyar nyelven üdvözölte József nádort olaszországi útjában, de kárbaveszett a fáradtsága, mert a nagyszámú kíséretben csak egy ember beszélt magyarul. …

»Tudja, –mondotta Frankl Ágoston cseh költőnek– melyik nyelvet tartom az olasz és a görög nyelv után, minden más nyelv előtt, leginkább dalalmosnak és a verselés szempontjából leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. …«

„… Még nagyobb dicsérettel szól róla Brockhaus Lexicona. »A magán- és a mássalhangzók szép aránya, a hangok finom árnyalása, minden szótag egyenletes és tökéletes képzése és a magánhangzó-illeszkedés harmóniája pompássá és férfiassá teszik a nyelvet.«

„… Legnagyobb dicsérettel talán Ebersberg, akkor világhírű bécsi tanár, halmozta el a magyar nyelvet. »Olyan ennek a nyelvnek a szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna meg, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság és amellett szorgosan került volna minden közönségességet, kiejtésbeli nehézséget és szabálytalanságot.« (1840)

„… Végezetül álljanak itt Jules Romains-nek, korunk egyik legnagyobb francia költőjének szavai 1927-ből, amikor meglátogatta Magyarországot:

»Mivel a magyar nyelvet nem értem, minden erőmmel azon iparkodtam, hogy megérezzem. A színházban, ahol két estét töltöttem, az idegen szavak áradatát nemcsak közönyös zajként engedtem magamra hatni. Tőlem telhetőleg figyeltem, amint zenét hallgatunk, vagy helyesebben, amint a vadember végigtapogat egy érmet, hogy legfinomabb körvonalait is megkülönböztesse. Azután, mivel jól tudtam, hogy nyelvészeti atyafiság fűzi össze a finn meg a magyar nyelvet, emlékezetembe idéztem egyik hasonló kísérletem, melyet Helsinkiben tettem s próbáltam rájönni, vajjon ez a nyelvészeti rokonság megnyilatkozik-e az én fülemnek érezhető hasonlóság által. Be kell vallanom, hogy ilyesmit nem észleltem. A két nyelv zenéje külsőleg merőben másnak tetszett. A finn nyelvnek van valami sajátos varázsa; állandóan úgy cseng, mint a drágakőfűzér, melyet egy kéz mozgat a mellen, vagy a fürge csermely, mely kavicsokat görget. Csilingelésében van valami semmihez sem hasonlítható frisseség. Minden nyelv közül, melyet hallottam, a finn nyelv érzékelteti meg a leginkább a gyermekkor kellemét, egy ősi tavaszi ünnep vidámságát. Ezzel ellentétben, úgy érzem, hogy a magyar nyelv csupa erő. Nem ismerek ehhez fogható férfias nyelvet. Szenvedemesen férfias. Az önök szótagjaiban van valami az izmok kemény nekiduzzadásából; néha rekedt és rövid lihegés emeli fel őket, amint a szilaj indulat felemeli a mellkast. Hát én leginkább ezt éreztem, amit egy másik kísérletem is megerősített, mikor meghitt társaságban elszavaltattam magamnak a klasszikus és jelenkori költészet néhány darabját.«”

Az anyag letölthető ( WinWord 7.0 document)