„... A felvilágosodás korának elején a magyar helyesírásnak két fő típusa volt, ezek azonban sok tekintetben keverdtek, személyes altípusokat is hoztak létre, kisebb fontosságú kérdésekben meg jobbára teljes anarchia uralkodott. Az ún. katolikus helyesírásnak a főbb vonásai a XVIII. században a következők voltak: a cs hangot a cs betűkapcsolattal írták, a c hangot pedig a cz-vel, és a t, d, n, l-nek j-vel való találkozásakor a valóságos kiejtést követték írásban is: bántya, láttya, maraggyon, szánnya, hallya alakokat írtak. Ezzel szemben az ún. protestáns helyesírás a cs hangot ts-sel, a c hangot tz-vel jelölte, viszont a t, d, n, l + j betűkapcsolatokban az elemző helyesírást követte: bántja, látja, maradjon, szánja stb. ...”
„... A század vége felé az írók már nem felekezetük szerint válogattak a két rendszer között, hanem valamilyen elv vagy meggyőződés alapján, sűrűn keverve a két rendszer egye vonásait. Így állott a helyzet, amikor éles elvi vitára került a sor, az ún. ypszilonista és jottista háborúra, melyet a közönség ugyanolyan élénk érdeklődéssel követett, mint a nyelvújítás és általában a nyelvhelyesség, az egységes irodalmi nyelv ügyét, megérezve, hogy a két kérdés némiképpen más síkon fut is, elválaszthatatlanul összefügg. A vita egyik élharcosa az ypszilonista Verseghy volt, ki a kiejtésnek megfelelő írás mellett kardoskodott, azaz adgya, taníttya, tolattya, bánnya-féle írást javallt (ezért ypszilonista). A másik tábor vezetője a jottista Révai volt, aki mint a nyelv történetének búvára, az elemző helyesírást tanította: adja, tanítja, tolja, bánja stb., ezért jottista: iota, jott stb. = j, i. ...”