Idézetek
„Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában
Lénárd Sándor írásai a nyelvekről”
c.
Siklós Péter és Terts István által szerkesztett könyvből

Fontosnak gondolom, hogy e kis könyvecskét minél többen –ha csak töredékesen is, de– megismerjék. Bár a TYPOTEX kiadónál 2005-ben megjelent könyv a könnyen hozzáférhető, ennek ellenére határoztam úgy, hogy a számomra különösen sokat mondó részeiből egyet-egyet elektronikus formában hozzáférhetővé teszek. 1.lábjegyzet

Számomra különleges élvezetet jelentettek a könyvbeli cikkek stílusa. Íze, zamata van mindegyikőjüknek. Érződik rajtuk szerzőjük nyelvszeretete, s nyelvbeli leleménye (bocs, majdnem azt írtam: virtuozitása, ami ha nagy hiba nem is lett volna, de ehelyütt bosszantó vétségnek tekinthető mindenképp, hisz olyan idegen eredetű szó, amelynek van alkalmas színmagyar megfelelője).

Az alábbiakban a könyv néhány helyéről idézek.

A magyar nyelv

[50] A magyar szó latinnal össze nem hasonlítható; sokkal inkább egy kémiai vegyülettel, amelyhez egy gyök valahol úgy kötődik, hogy ezáltal egy teljesen más anyag jön létre.

A Duna-parti alkimisták fogják az egyszerű csinál igét, kiegészítik a tövét a tat hangsorral (...), és máris műveltető igét kapnak: csináltat (erre az indogermán nyelvekben segédige szolgál: lässt / lets / fait). Ha a hat kiegészítést választják, akkor a csinálás képességét vagy lehetőségét építették be (amire az indogermánoknak szintén segédigére van szükségük: kann / can / peut). Ha ezzel szemben a gat alakot használják, akkor ez gyakorítás: gyakran, kicsit stb. csinálás. Ha vaslogikával tovább haladnak, akkor mind a hármat beilleszthetik egyazon igébe: csinálgattathat, ami egyszerre „csinál” is, „kicsit csinál” is, „más révén csinál” is és az egészre képes is.

[51-52] A képet egy hasonlattal tudnánk világosabbá tenni. Az indogermán nyelvek olyanok, mint a zongora, melynek hangjai előre rögzítve vannak: a finnugor nyelvek olyanok, mint a vonós hangszerek, amelyeken a játékos nehezen megtanulható, de azután maguktól értetődő szabályok szerint hozza létre a hangokat. Minden lehetséges összetételt nem adhat meg a szótár. Ezek hallatlanul nagyszámúak, mint a sakknál az egyes lehetséges játszmák, melyek lehetőségei világosan megfogalmazható szabályokon alapulnak.

A magyar sokhúros vonós hangszer voltát mutatja például az a tény, hogy van egy olyan toldalék, melyet „együtt”-nek lehetne értelmezni, de amely csak családtagok megnevezéseihez illeszthető; ez az illető szó maghánhangzóinak megfelelően lehet stul, stül.

Teljességgel kézenfekvő, hogy annak a számára, aki értelmet akar kihallani belőle, zavaró egy érzéssel megragadható szabályok alapján és szükség szerint improvizált nyelv hangalakja. Ezt az élményt nagyon szépen megfogalmazta egy amerikai fizikus, aki három nagy magyar tudós, Teller Ede, Szilárd Leó és Neumann János munkatársa volt: „Matematikai képességeik félelmetesek” - mondta, „de a legmeglepőbb dolog akkor történik, ha ezek hárman egyedül maradnak. Ebben a pillanatban egy titokzatos nyelvre váltanak át, és az az ember érzése, hogy marslakóknak kell lenniük.”