FőoldalIrodalomVélemény

Noir

És csak fúj, fúj, repeszti a völgyeket és elszisszen a sziklák közt, elsimítja a fagyott vizeket. A földekből az életet, az arcokból a színeket szívja ki, letarolja a fákat, és a sötétlő csontvázak lombjuk után kapnak. A parányak mind összeszaladnak, hogy együtt vacogjanak tovább, a hó sűrű pelyhekben hullik rájuk, és már el is felejtették, milyen volt, mikor körüldongták, szurkálták őket. De ez nem érdekel senkit sem, mert ez a tél jobban fáj. Ssssz...

A győztes varjak elkárogják a pólyába fagyottak bölcsődalát, a gyufaárus lányok pedig ősz koponyákat simogatnak: "Ssssz, Egy szót se! - Ne sírj! - Nem sír!?"

A Havasokban a fejek épp úgy hullnak alá, hogy még megnézhessék, ahogy a levágott kezek integetnek a törzs nélkül sétáló lábaknak. És felszisszennek: "az enyém, akarom, a karom!"

Mert ellopta tőlem a színeket, csak a pirosat látom, a feketén-fehéren.

A nyomorultak sorban állnak, és kérnek, hazudjam nekik a jövőt. Ezért vannak a Népek Prófétái. A térdeplő lány még nem érti, a próféta elismétli: "És meglessszel rontva! És mind megleszesztek rontva! De élvezni fogjátok..." Betódulnak az oltárok tüzéhez, melegedni, és csörrenek az aranyok, a megnyugtató hazugságokért, vagy a józanító fóbiákért. "A túlsó végin, vajh, szebbek-é, Atyám?" Az istenek elől elbújnak a fehérség alá, ők nem látják. Jó nekik. Egy pár napja csak egy nő lehetett, mostanra torkából sistereg, csak a pirosat látom, csak a pirosat. Valahol egybegyűlhettek az Igazak, legalábbis, itt már nem találok egyet sem, egyebet sem, csak az Álságosakat: "az Istenekre, mivé lett a világ?" Sssz...

Még messze trappolnak a vasasok, fekete vasasok, de a végén úgyis csak a sírást hallani. Mert sírni szoktak; én már hallom. Most nem lesznek vitézmesék és szavalt hősök. Minek, kinek?

Sssz...