Hogyan szereljünk össze alkatrészekbôl egy gépet?

Az alkatrészek

Ház

A ház - speciális belsô kialakításánál fogva - ideális tartózkodási és rögzítési helyet kínál a számítógép alkatrészeinek. Az alkatrészeket elvileg tarthatnánk a polcon is, de ez elég célszerűtlen lenne, mivel:

  • a polcon jóval gyorsabban porosodnak,
  • ha az alkatrészek szanaszét hevernek, sokkal nehezebb a "gépet" szállítani,
  • a polcon, az elemek pusztító erejének kitéve sokkal könnyebben érheti a gépet károsodás.

A ház megvédi a benne elhelyezkedô alaplapot, bôvítôkártyá(ka)t, winchester(eke)t, floppy(ka)t, stb. a kedvezôtlen külsô hatásoktól (por, kávé, elektrosztatikus töltés, szomszéd). Ezen kívül jelentôsen megkönnyíti a gép manipulálását, szállítását, az alkatrészeket összetartja (a sok kicsibôl egy nagy egészet alkot), továbbá biztosítja néhány alapvetô funkció (pl. ki/bekapcsolás) egyszerű végrehajtását. A ház fekvô (baby) és álló (torony) kivitelben kapható. A torony típusú házaknak további három alfaja létezik: a mini-, a midi- (közepes) és a nagy torony. Ezek csak méretükben különböznek egymástól, felépítésük, kiszerelésük hasonló.

A ház elôlapján található elemek:

  • 5.25", ill. 3.5" méretű, eltávolítható fedôpanelek (ezek helyén fognak kinézni a házból a beszerelt floppy-k, illetve a CD-ROM vagy más külsô perifériák).

  • RESET: ha megy a gép, és ezt a gombot megnyomjuk, az egyenértékű a gép ki-, majd újra bekapcsolásával (magyarul a RESET újraindítja a gépet).

  • TURBO: ezzel a gombbal lehet a gépet két sebességfokozat között átkapcsolni. A sebesség lecsökkentését általában a processzor órajelének leosztásával, vagy minden utasítás végrehajtása utáni extra várakozási idô (wait states) beiktatásával oldják meg, de bármi más módszer is elképzelhetô, ami a kívánt hatást eredményezi.

  • KEY LOCK: ez egy zár, a házhoz tartozó speciális (értsd: roppant primitív) kulcs segítségével lehet nyitni/zárni. Zárt állapotában - elvileg - nem lehet használni a gépet (pontosabban a billentyűzet működése tiltott, innen származik a Key Lock = billentyűzár elnevezés). Gyakorlatilag a Key Lock zárnak semmi haszna nincs, ez a védelem már csekély hozzáértéssel is kikerülhetô.

  • Sebességkijelzô: ez egy LED-ekbôl álló display, amely elvileg a gép aktuális sebességének kijelzésére szolgál (a gép sebességét a TURBO-val lehet váltani). Gyakorlatilag a kijelzô két lehetséges állapotát tetszôleges mintázatra beállíthatjuk a LED display belsô (a ház belseje felôli) oldalán található kapcsolók (jumperek) segítségével (részletek a házhoz tartozó dokumentációban).

  • Egyéb LED-ek:
    • POWER LED (a gép bekapcsolt állapotában világít),
    • TURBO LED (a TURBO gomb benyomott állapotában világít),
    • HDD LED (a winchester működését jelzi).

  • POWER: hálózati kapcsoló. Ezzel lehet a gépet ki/bekapcsolni. Nem feltétlenül az elôlapon foglal helyet (bár az újabb házakon szinte mindig), lehet oldalt, illetve hátul is.

A ház hátlapján található elemek:

  • Bôvítôkártyákhoz tartozó nyílások. Az újonnan vásárolt házak esetében ezek el vannak zárva, a mi dolgunk, hogy szabaddá tegyünk annyi nyílást, ahány bôvítôkártyánk van. Ez két módon történhet:

    • ha a nyílásokat beforrasztott fémborítás takarja, akkor ezeket kell kifeszíteni,
    • ha a nyílásokat csavarral rögzített L-alakú fémlapok takarják, ezeket kell eltávolítani.

    Az utóbbi megoldás jóval elegánsabb, mert

    1. visszacsinálható,
    2. nem vagdaljuk szét a kezünket a kifeszítés révén keletkezô pengeéles féméleken.

Az elsô, forrasztós megoldás azonban jóval olcsóbb, ezért manapság rendszerint ezt favorizálják.

  • I/O portokhoz tartozó nyílások. Ezek szinte minden házon a forrasztott fémlapos megoldással vannak lezárva. Kétféle ilyen nyílás van, a kisebbik a 9 tűs csatlakozóknak (soros, serial portok), a nagyobbik a 25 tűsöknek (párhuzamos, parallel portok). (Megjegyzés: van 25 tűs soros port is.) Esetleg elôfordulhat még egy harmadik típusú nyílás is, mérete a két elôbb említett nyílás mérete között félúton van, ez a game-port csatlakozó nyílása.

  • Hálózati csatlakozó. A hozzá tartozó kábel segítségével lehet bekötni a gépet a 220V-ba.

  • 220V kimeneti csatlakozó. Ez úgy néz ki, mint a hálózati csatlakozó inverze. Ezen egybôl kijön az a 220V, ami a hálózati csatlakozón bemegy. Arra jó, hogy segítségével a monitort is elláthassuk árammal. Erre nem minden esetben van szükség, a monitort is meg lehet hajtani közvetlenül a hálózatról, ha van hozzá megfelelô kábel.

  • Trafónyílás. Ezen beláthatunk a ház (pontosabban a trafó) belsejébe. Ez a nyílás biztosítja a könnyen melegedô trafó szellôzését, a ventillátor ezen a nyíláson keresztül hajtja ki a meleg levegôt, továbbá ezen a nyíláson keresztül jut be a por a trafóba, amely egy idô után tönkre is teheti azt. A trafó egyébként az a szerkezet, amelyik lekonvertálja a hálózati 220V-os feszültséget a gép számára elfogadható 5, illetve 12V-os alacsonyabb feszültségre (ha a 220V-ot közvetlenül kapnák meg a feszültségre igen érzékeny alkatrészek, akkor gyorsan megsülnének).

  • Billentyűzetcsatlakozóhoz tartozó nyílás. Ha beszereljük a házba az alaplapot, akkor az alaplapon található billentyűzetcsatlakozó - általában - pont ehhez a nyíláshoz fog kerülni. (Hogy ez rendszerint így is van, azt az alaplapok és a ház kialakítását szabályozó, gyártók közti megegyezések biztosítják.)

    A ház belsejében található elemek:

    • Trafó. Ebbôl jönnek ki azok a vezetékek, amelyek árammal látják el a számítógép egyes alkatrészeit (alaplap, winchesterek, floppy drive-ok, CDROM-ok, stb.) Háromféle ilyen vezeték van, mindegyik szép színes. Az elsô fajta két darab nagy fehér lapos csatlakozóban végzôdik, ezek valók az alaplapra. A második fajta négypólusú csatlakozóban végzôdik, és további két alfajra tagolódik aszerint, hogy a csatlakozó nagy-e avagy kicsi (a nagy csatlakozók valók az 5.25"-ös floppy drive-ra, a CDROM-okra, illetve a winchesterekre, a kicsik a 3.5"-ös floppy drive-ra). A harmadik fajta egy vékony "zsineg", ami a trafótól egészen az elôlapig húzódik, és nem kell sehova bedugni (mert már be van forrasztva), ez látja el árammal az elôlapon található LED-eket. Mindezeken kívül van még egy vastag fekete kábel is, amely szintén a trafótól az elôlapig húzódik, és négy, általában áttetszô dugó segítségével csatlakozik rá négy fém kivezetésre. Ebben a kábelben közvetlenül a hálózati 220V futkos, és azért van elôrevezetve az elôlaphoz, hogy a RESET gomb segítségével megszakíthassuk benne az áram folyását (ugyanazt a hatást érve el, mintha ki-, majd bekapcsoltuk volna a gépet).

    • Lyukak a ház alján. Többféle is lehet, a ház korától függôen:

      • csavarnak való lyukak,
      • nagyobb, de még mindig kör alakú lyukak, ezekbe lehet bepattintani a házhoz tartozó (régebbi típusú) fehér pöcköket,
      • "speciális" lyukak, szintén a fehér (de már újabb típusú) pöckök elhelyezésére. Az ilyen típusú lyukakba be lehet csúsztatni a nevezett pöcköket úgy, hogy függôleges (értsd: a ház lyukakat tartalmazó aljának síkjára merôleges:) irányban ne mozoghassanak. A pöckök egyébként az alaplap alátámasztására szolgálnak.

    • Mindenféle beépített szerelôkeret. Az elôlap közelében találhatóak, ezekbe kell becsavarni a különféle perifériákat (floppy drive-ok, winchesterek, CDROM-ok, stb.) Egy szerelôkeretbe - egymás alá - általában több periféria is belefér. A szerelôkeretek kétfajta méretben léteznek: 5.25" méretű helyet igényelnek az 1.2Mb kapacitású (nagy) floppy drive-ok, a CDROM-ok, illetve a nagyon régi winchesterek, 3.5" méretű hely kell az 1.44Mb kapacitású (kis) floppy drive-nak, illetve az újabb winchestereknek. Vigyázzunk arra, hogy nem minden szerelési helyhez tartozik az elôlapon kipattintható nyílás. Amelyikhez nem tartozik, abba winchestert célszerű tenni, amelyikhez pedig igen, abba floppy drive-ot, CDROM-ot vagy más olyan perifériát, amely cserélhetô médiát hajt meg.
      Elôfordulhat, hogy nincs elegendô megfelelô méretű hely. Leggyakrabban a 3.5"-ös helyekbôl szokott hiány lenni: ha az ember be akar tenni egy kis floppy-t, és két winchestert, már gondokba ütközhet. Ennek a problémának a feloldására találták ki azt a bármelyik hardware boltban beszerezhetô átalakító keretet, amely 5.25"-ös méretű, de egy 3.5"-ös egységet lehet beleszerelni.

    • Elôlaphoz tartozó vezetékek. Külön vezeték tartozik a speakerhez, a turbo kapcsolóhoz (turbo switch), a reset gombhoz, a HDD, TURBO és POWER LED-ekhez, illetve a KEY LOCK-hoz. Ezen vezetékek mindegyikét az alaplapra kell rákötni. Szerencsére az újabb házakban a vezetékek végén lévô csatlakozóra rá szokták írni a rendeltetésüket, így könnyen meg lehet állapítani, mi hová való.

    Alaplap

    Az alaplap (system board) egy - általában többrétegű - NYAK (Nyomtatott Áramköri Kártya), amelyre rá van forrasztva minden - a gép működéséhez szükséges - integrált áramkör, csatlakozó, miegymás. Az alaplapon lévô dolgok közül szerelési szempontból a következôk fontosak:

    • a processzort (CPU) magába fogadó aljzat (socket),
    • a memóriamodulokat, illetve a bôvítôkártyákat fogadó sínek (memory és I/O slotok),
    • a billentyűzet csatlakozója (keyboard connector),
    • a különféle konfiguráló jumperek (fekete bigyók az alaplapról kiálló tűpárokra húzva), illetve
    • az elôlap vezetékeinek (speaker, keylock, turbo sw, reset, turbo-, hdd- és power-LED) bekötésére szolgáló csatlakozók.

    A modern alaplapokra rá szokták integrálni az IDE/ATAPI perifériákat (winchester, CDROM) meghajtó vezérlô(ke)t (HDD controller), a floppy vezérlôt (FDD controller), illetve az I/O portokat (COMx/LPTx/GAME) meghajtó egységeket. Ezek az integrált egységek további, az alaplapon található csatlakozók formájában jelennek meg (feliratozásuk általában: IDE0, IDE1, FDD, COM1, COM2, LPT1, GAME). Ha nincsenek az alaplapra integrálva, akkor kell venni külön egy multi I/O bôvítôkártyát, azon általában van minden, ami kell (értsd: FDD, HDD controller /utóbbiból jobb esetben kettô is/, 2 soros, 1 párhuzamos, 1 game port).

    Processzor, hűtô

    A processzor irányítja a gép működését, futtatja a programokat, kiszolgálja a perifériák kéréseit, szóval nélküle eléggé haszontalan lenne a gép. A PC-kben többnyire az Intel 80x86-os processzorainak valamelyikét (gyakrabban azok klónjait) használják, pl. 80286, 80386, 80486, Pentium (80586), Pentium Pro, vagy néhány klón: AMD DX4-100, AMD K5, AMD X5/P75-133, Cyrix 6x86, stb. Jelenleg ezeknek a processzoroknak az alábbi fô családjai különíthetôek el:

    • 8086/88
    • 80286
    • 80386
    • 80486
    • Pentium
    • Pentium Pro.

    A 8086/88-as procikat az IBM PC/XT gépekben használták. A 80286-ost az elsô AT-kben, ezt váltotta fel a 80386-os, aztán a 80486-os és a mai sláger, a Pentium. Minden processzorcsalád más alaplapkiépítést, és más alaplapi foglalatot igényel, tehát pl. egy Pentium processzort nem lehet 80486-ossal kompatibilis alaplapba belerakni (és fordítva sem működik a dolog). Ez alól vannak kivételek, pl. volt olyan Cyrix 486-os processzor, amit 386-os foglalatba lehetett tenni (ezt abból a megfontolásból gyártották, hogy ne kelljen egy gép 486-osra bôvítésénél alaplapot cserélni).

    Ha processzort veszünk, mindig figyeljünk oda arra, hogy az alaplapunk képes-e fogadni az adott processzort. Egy 80486- os alaplap nem biztos, hogy tudja fogadni valamennyi 80486- os klónt! (A kompatibilitás jegyzék megtalálható az alaplap dokumentációjában.) A processzorcsaládok egymással felülrôl kompatibilisek (azaz pl. egy 80486-os tudja mind a 8086/88- as, mind a 80286-os, mind a 80386-os programokat futtatni).

    A processzorok sebességét MHz-ben mérik. Meg kell különböztetni a processzor sebességét (belsô órajelét) az alkalmazott bôvítôbusz (ISA, EISA, VLB, PCI), illetve a processzort és a memóriákat (main, cache) összekötô ún. lokálbusz sebességétôl. A processzor bármely busszal csak az adott busz frekvenciájának (órajelének) tempójában tud kommunikálni, ám a processzor maga a busznál lényegesen nagyobb sebességre is képes lehet. Ezt úgy szokták kihasználni, hogy azalatt, amíg a busz egyet lép (egy buszciklusnyi idô), a processzor többet is (másfélszer, kétszer, háromszor vagy akár négyszer annyit). Ezt hívják órajeltöbbszörözésnek. A processzor tényleges sebessége úgy jön ki, hogy a lokálbusz (a processzor és a memóriák közötti busz) frekvenciáját megszorozzák egy számmal, és ami így kijön, az lesz a proci sebessége. Például az AMD 133 MHz-es processzoránál, amennyiben az alaplapi lokálbusz frekvenciája 33 MHz, ez van 4-gyel felszorozva, így kapjuk meg a közelítôleg 133 MHz-et.

    A processzorhűtô használata a 100 Mhz-nél gyorsabb 80486-os processzorok, illetve a Pentium esetében válik szükségessé. Ezek a processzorok hűtés nélkül gyorsan felmelegednének, és rendszeresen lefagyasztanák a gépet (hôségben megbízhatatlanul működnek). A processzorhűtôknek két fô változata van: a hűtôborda és a hűtôventillátor. A hűtôborda egy rendkívül nagy felülettel (és így nagy hôleadási képességgel) rendelkezô hűtôtest, a ventillátor pedig egy ventillátor :). Mindkettôt a processzor tetejére kell erôsíteni. A ventillátornak áramot is kell biztosítani, hogy működjön (az egyik 4-lyukú csatlakozó révén). A nagyobb mértékben melegedô processzorokra (Pentium) ventillátort célszerű szerelni, mert az jóval hatékonyabb hűtést biztosít. Vigyázzunk arra, hogy egy 80486-osra más hűtô való, mint egy Pentiumra, sôt, a különbözô Pentium-változatok is más-más méretű és kiszerelésű hűtôt igényelhetnek.

    Memória

    Pontosabban esetünkben a RAM, azaz Random Access Memory. Ez olyan memória, amelyet lehet írni/olvasni, de ha kikapcsoljuk a gépet (megszűnik az áramszolgáltatás), akkor elfelejti a beleírt információt (más típusú memória is van, pl. ROM = Read Only Memory, ez csak olvasható, vagy EPROM = Erasable Programmable ROM, ezt ultraibolya fénnyel ki lehet törölni és aztán újra lehet írni /"égetni"/, majd úgy használni, mintha sima ROM lenne).

    A RAM három fô kiépítésben használatos:

    • A DIP (Dual In-Line Package) RAM-ok szimpla memória IC-k, amelyeket az alaplapon elhelyezkedô, külön a fogadásukra szolgáló foglalatokba kell benyomni (van olyan is, hogy az IC-ket gyárilag ráforrasztják az alaplapra). Ilyet ma már csak a külsô cache (statikus gyorsítótár) vagy a bôvítôkártyák memóriájának megvalósításánál használnak, de régebben általános volt, hogy a számítógép memóriájának elsô 512/640/1024 kilobyte-ja ilyen DIL RAM-okban volt.

    • A második típusú RAM a SIPP (Single In-Line Pin Package), amely egy tűs kivezetésekkel rendelkezô NYÁK lapra integrált memória IC-együttesbôl áll. Magyarul: fognak mondjuk 8 darab 256*1 kilobites RAM IC-t, és ráforrasztják sorban egyetlen megfelelôen megtervezett NYÁK lapra, amely ily módon átalakul egy 256*1 kilobyte-os RAM modullá (mert ugye 8 bit = egy byte). Az így elkészített SIPP RAM modult aztán az alaplapon található memóriafogadó helyek valamelyikébe helyezik. Mivel a SIPP RAM modul kivezetései tű formájúak, ezért ha az alaplapon sok egymás mellett elhelyezkedô kicsi lyukra bukkanunk, valószínűleg megtaláltuk a SIPP modulok fogadóhelyét. Ezekhez a lyukakhoz kell hozzápasszintani a tűket (ügyelve a megfelelô irányú behelyezésre!) és már bent is van az alaplapban a SIPP modul. Ilyen RAM-okat a 80286-os gépek idejében használtak, de elvétve néhány 80386-os alaplapban is megtalálhatóak.

    • Manapság már szinte kizárólag a SIMM (Single In-Line Memory Module) RAM-modulokat használják, amelyek ugyanazon az elven épülnek fel, mint a SIPP RAM-ok, azzal a különbséggel, hogy nem tűsek a modul kivezetései (mert a tűk kényelmetlenek, könnyen eltörnek, stb.), hanem a NYÁK-ra vannak rágôzölve. SIMM RAM-ból ma kétfélét lehet kapni, 9 (8) illetve 36 (32) biteset (a 8 és 32 bites RAMokon nincs valódi paritás, legfeljebb egy paritás-IC, ami minden byte-hoz elôállítja az álparitást). A 80486-os, illetve Pentium alaplapokban szinte kizárólag az utóbbi (32/36) változat használható, ennek 72 lába (NYÁK-ra gôzölt kivezetése) van (a 8/9 bitesnek 30).
      A SIMM modulokat az alaplapon régebben nyolc, általában négy, legújabban kettô memóriaslot fogadja. A modulok behelyezésének módja a következô: ferdén (45 fokos szögben) beillesztjük a modult a slotba, majd ujjunkkal a modul két szélét elôrenyomva "felegyenesítjük". Akkor csináljuk jól, ha a RAM bepattan a két szélen található műanyag vagy fém tartópöckök közé. Ha nem megy, csak akkor erôltessük, ha biztosak vagyunk a dolgunkban! A behelyezés iránya sem mindegy. Egyoldalas RAM-ok esetén akkor jó a behelyezés, ha a 45 fokkal elfordított modulon lévô memória IC-k lefelé néznek. Kiszedni úgy kell, hogy a két oldalt lévô tartópöcköt a körmünkkel (ha van) széthúzzuk, közben harmadik kezünkkel a RAM tetejét magunk felé döntjük (gyakorlottabbak a hüvelykujjakkal húznak, és a mutatóujjal döntenek). Szerencsés esetben a modul kiszabadul rögzített helyzetébôl. Ha több modulunk van, akkor a behelyezés (és a kiszedés) sorrendjére nem árt figyelni (elôször a legbelsôt rakjuk be, azután haladjunk egyre kijjebb). A közbülsô helyen lévô modulok természetes, hogy nem jönnek ki, ha a közvetlenül elôttük lévô modul akadályozza ôket a "kidôlésben"!

    A memóriaslotok bankokba vannak szervezve. Ha két slot van, akkor az egyik a 0-ás, a másik az 1-es bank. Ha négy slot van, akkor az elsô kettô a 0-ás, a második kettô az 1-es. Ha nyolc van, akkor vagy négyesével vannak két bankra osztva, vagy kettesével négyre (a pontos kiosztást ld. az alaplap leírásban). Egy bankba rendszerint csak azonos típusú RAM modulokat lehet tenni, és egy bankot nem lehet félig megtölteni (azaz minden bankot vagy üresen hagyunk, vagy teljesen feltöltünk modulokkal). A régebbi alaplapoknál az sem mindegy, milyen sorrendben töltjük fel a bankokat, elôször mindig a 0-ás, aztán az 1-es bankot kell feltölteni (és így tovább, ha több bank van). A legegyszerűbb eset az, ha két slot, s ezáltal két bank van (az új, olcsó alaplapoknál általában ez a helyzet), mert ezekbe olyan párosításban pakoljuk a RAM-okat, ahogy nekünk tetszik.

    Ha RAM-ot veszünk, a következô dolgokra figyeljünk oda: nézzük meg az alaplapunk leírásában, hogy milyen RAM modulokat milyen kombinációban képes kezelni! Hiába veszünk 32 mega RAM-ot, ha az alaplappal csak 16-ot lehet elérni. Hiába veszünk egy 8 és egy 4 megás modult, ha az alaplap nem tudja ilyen kombinációban kezelni ôket. Vegyünk minél gyorsabb RAM-ot (a 32 bites RAM-ok világában a 60ns ma már alapkövetelmény), ha az alaplapunk támogatja, vehetünk EDO RAM-ot is, ez akár 15-20 százalékot is dobhat a memóriahozzáférés sebességén. Vigyázzunk arra, hogy ha 64 bites processzorunk van (Pentium), akkor párosával kell a memóriamodulokat a gépbe rakni, mert csak így tudja a proci megcímezni ôket (32+32=64).

    32 bites SIMM modulból is van egy-, illetve kétoldalas. Külsôleg abban különböznek, hogy a kétoldalasnak mindkét oldalán vannak memória IC-k. Elôfordulhat, hogy ha van egy darab kétoldalas 8 megás SIMM modul, azt nem képes az alaplap kezelni, de két egyoldalas 4 megásat már igen. Az ilyen részleteknek nem árt még a vásárlás elôtt utánanézni (az alaplap leírásában).

    Bôvítôkártyák (adapterek)

    Ezek a kártyák biztosítják a PC-k nagyfokú modularitását. Segítségükkel speciális célfeladatokra tehetjük alkalmassá a gépet, pl. video- vagy audiostúdiót varázsolhatunk belôle (MPEG kártyák, hangkártyák), kommunikálhatunk a külvilággal (modem), a számítógép kimenetét megjeleníthetjük egy monitoron (videokártyák), kinyomtathatjuk munkánk eredményét, egeret köthetünk a géphez, vagy kezelhetünk olyan annak idején speciálisnak számító hardver elemeket, mint a winchester (multi I/O kártyák). Tulajdonképpen bármilyen hardver kezelésére (akár egy ipari robotéra is) alkalmassá tehetjük a PC-t, mindössze csinálni kell hozzá egy bôvítôkártyát, amelyen keresztül kommunikálhatunk az adott hardverrel (egyszerűbb esetben ezt a létezô eszközökkel is megvalósíthatjuk, pl. a soros portot gyakran használják ilyen jellegű kommunikációra).

    A bôvítôkártyák a következô fôbb típusokba sorolhatók:

    Idôben az elsô kártyák a 8-bites ISA típusok, ezeket követték a 16-bitesek, és velük jelent meg az alaplapokon ma is megtalálható szabványos 16-bites ISA slot. A mai ISA slot két részbôl áll: a hátsó része a régebbi 8-bites kártyákkal való kompabilitást biztosítja, az elülsô plusz sínt (+34 kivezetés) pedig a 16-bites kártyák használják. Az ISA slot továbbfejlesztése az EISA, ez már 32-bites kártyákat fogad, de magas ára miatt nem terjedt el túlságosan, helyette a közvetlenül a lokálbuszra csatlakozó új buszok elsô képviselôje, a grafikus kártyák gyorsítására kifejlesztett VESA Local Bus vált népszerűvé. Ez a népszerűség egészen a PCI (Peripheral Component Interconnect) lokálbuszos szabvány megjelenéséig tartott, ez a szabvány a jelenlegi egyeduralkodó.

    A mai alaplapok általában tartalmaznak 3-4 ISA slotot, és 1- 2 VLB (VESA Local Bus) vagy PCI slotot. A VLB és a PCI nem férnek meg egymás mellett, vagy az egyik van az alaplapon, vagy a másik (elképzelhetô olyan alaplap, amin mindkettô van, de akkor be lehet állítani, hogy melyik legyen aktív).

    A PCI sokkal többet tud, intelligensebb, mint a VLB és jóval nehezebb is lerohasztani.

    A legfontosabb bôvítôkártyák a következôk:

    • Videokártya. Lehetôvé teszi, hogy monitort kössünk a géphez. A monitoron látható képet mindig a videokártya építi fel, a saját memóriájában elhelyezkedô képernyôleíró adatokból. Ezeket az adatokat alakítja át elektromos jelekké, és ezekkel a jelekkel vezérli a monitort. Természetesen a monitornak értenie kell a videokártya által kibocsátott jeleket, ezért nem lehet pl. egy VGA kártyát összepárosítani egy EGA monitorral. A történelembôl ismert fôbb videokártya- típusok a következôk:

      • MDA - Monochrome Display Adapter. Ez egy 80x25 karakteres fekete-fehér képernyô megjelenítésére képes. Semmi grafika. A szöveges módban képes inverzben, aláhúzottan és emelt fényerôvel megjeleníteni a karaktereket.

      • HGC - Hercules Graphics Card. Ugyanazt tudja, mint az MDA, de már van grafikus módja is (720x348-as felbontás, fekete-fehérben).

      • CGA - Color Graphics Adapter. 80x25-ös karakteres mód 16 színnel, 320x200-as grafikus mód 4 színnel, 640x200-as grafikus mód 2 színnel. Régen hatalmas áttörésnek számított, ma messzirôl kerülendô. Ritka ronda a szöveges módja (a színekért cserébe alacsonyabb felbontásban látjuk a sokkal rondább betűket). Ha szoftveresen nem védekezünk ellene, akkor csúnyán teleszemeteli a képernyôt, miközben módosítjuk azt (havazás, CGA snow).

      • EGA - Enhanced Graphics Adapter. Mindenféle mókás grafikus módot tud, pl. 640x350 16 színnel. Összesen 64 színe van, ezekbôl lehet összekombinálni azt a 16 színű palettát, amelyet éppen használni akarunk. Ma már idejétmúlt.

      • VGA - Video Graphics Array. Már jó ideje ez a standard kártya. 320x200/256 szín, 640x480/16 szín és más módok megjelenítésére is képes (szinte minden játék fut a 320x200/256-os felbontásban), továbbá támogat egy csomó non-standard módot is. Szinte bármilyen felbontást be lehet rajta némi trükközéssel állítani (feltéve, hogy van a kártyán elegendô memória).

      • SVGA - Super Video Graphics Array. Ma ezt használják szinte mindenütt. Az SVGA a VGA kártya továbbfejlesztése, annyiféle változata van, ahány gyártója létezik (a legnépszerűbbek talán a Trident, az S3-alapú kártyák és a Tseng). Ezek a kártyák nagy felbontást kínálnak, rengeteg színnel (az alsó árkategóriában is található olyan kártya, amely képes az 1024x768 képpont felbontású, 16.7 millió színű kép megjelenítésére). Az SVGA kártyák egymással általában nem kompatibilisek, csak az eredeti VGA szabvánnyal. Hogy az ebbôl adódó kényelmetlenségeket elkerüljék, késôbb kidolgozták a VESA video szabványt, amely egy egységes programozási felületet biztosít az SVGA kártyák lehetôségeinek kihasználására. Az újabb SVGA kártyák ezt a programozási felületet (EP)ROM-ba égetett program formájában tartalmazzák (VESA kompatibilis kártyák). A legújabb kártyák ennek a VESA szabványnak már a 2.0-ás verzióját is támogatják, ez a verzió lehetôséget ad a védett módú alkalmazásoknak arra, hogy akár a nagyfelbontású, truecolor üzemmódokban is 32 biten, lineárisan címezhessék a video memóriát (ami hatalmas fejlôdés az SVGA kártyák eredeti nehézkes, lapozgatásos technikájához képest). Ha az SVGA kártya nem kezeli a VESA szabványt, akkor ezen szoftveres úton lehet segíteni (ld. az UNIVBE - mostanában SDD: SciTech Display Doctor - névre hallgató szoftvercsomagot vagy a videokártyához adott lemezen általában megtalálható VESA drivert).

    • Multi I/O kártya. Erre a kártyára össze van sűrítve egy vagy két winchester vezérlô (primary/secondary HDD controller), egy floppy-drive vezérlô (FDD controller), két soros port (COM1/COM2), egy párhuzamos port (LPT1) és általában egy gameport is (ebbe lehet a joysticket csatlakoztatni). Pont azért hívják multi I/O kártyának, mert több egységgel képes Input/Output (beviteli/kiviteli) kommunikációt folytatni. Erre a kártyára csak abban az esetben van szükség, ha a felsorolt egységek nincsenek az alaplapra integrálva (az újabb alaplapokon rajta vannak, talán a gameportot leszámítva). A HDD controller típusa meghatározza, hogy milyen winchester(eke)t lehet a vezérlôvel meghajtani (egy HDD kontroller max. 2 IDE winchestert tud meghajtani).
      Jelenleg 5 fejlôdési szakasz ismert a winchesterek világában, ezeket a Mode0, Mode1, ..., Mode4 nevekkel illetik. Az egyes Mode-ok egymással felülrôl kompatibilisek (a magasabb Mode-számú tudja az alacsonyabbak által nyújtott szolgáltatásokat). Minél magasabb a Mode-szám, annál jobb, gyorsabb a vinyó. Ha egy Mode2-es vinyókhoz készített kontrollerrel hajtunk meg egy Mode4-es vinyót, akkor messze nem használjuk ki a vinyó lehetôségeit. Ha fordított az eset (Mode4-es kontroller, Mode2-es vinyó), akkor a kontroller általában észreveszi, hogy primitív a vinyó, és csak olyan kérésekkel fordul hozzá, amelyeket az végre tud hajtani.
      Az FDD kontroller meg tudja hajtani mind az 5.25"-ös, mind a 3.5"-ös floppy drive-okat (egy FDD kontroller max. 2 floppy drive-ot). A COM portot meghajtó egység(ek)hez egy 9 vagy 25 tűs hátlapi csatlakozó tartozik (egyszerűen rá kell dugni a hátlapi csatlakozó kábelét az I/O kártya vagy az alaplap COM port-csatlakozójára), ebbe kell az egeret vagy a külsô modemet csatlakoztatni. Az LPT port hasonlóan működik, de a csatlakozója mindig 25 tűs (erre kell dugni a printert).

    • Hangkártya. Idôrendben a következô fontosabb típusai vannak:

      • AdLib. Ez egy 11 csatornás FM szintetizátor, elég szép hangzással.

      • SoundBlaster. AdLib kompatibilis és van rajta egy darab digicsatorna (digitalizált zajok, hangok lejátszására).

      • SoundBlaster Pro. Két darab SoundBlaster egy kártyán (2x11 darab FM, 2x1 darab digicsatorna).

      • SoundBlaster 16. Már 16-bites digi visszajátszást tesz lehetôvé.

      • SoundBlaster AWE32. 32 digi csatorna, szuper MIDI hangszerek és lehetôségek, minden, amire egy laikusnak szüksége lehet.

      • GUS, GUSMax, GUSAce, GUSPnP. Kb. annyit tudnak, mint az SB AWE32, csak olcsóbban.

      Mindezen hangkártyák működéséhez kell egy I/O slot, amibe belepasszolnak (általában 16-bites ISA), egy pár hangfal, egy pár megfelelô madzag a hangfallal való összekötéshez (egyik végén jackdugóval), továbbá valami program a gépen, ami tudja kezelni az adott hangkártyát (pl. egy játék).

    Floppy drive

    Hajlékonylemezes meghajtó, floppy disk drive (FDD). Két változata van, az 5.25"-ös (nagy floppy) és a 3.5"-ös (kis floppy). Egy nagy lemezen normál DOS formázás esetén 1.2 megabyte, egy kicsin 1.44 megabyte információ fér el. Nem-standard formázással ezek a számok feltolhatók 1.6, illetve 2.0 megabyte közelébe. Lehet kapni olyan drive-ot is, amely egy 5.25"-ös méretű egységben egyesíti a nagy és a kis floppy-t, ezt a megoldást duálfloppynak hívják. A floppy drive-ok meghajtásához egy FDD controllerre van szükség (az újabb alaplapokon rajta van, különben ld. multi I/O kártya).

    Winchester

    Merevlemezes meghajtó, winchester, vinyó, hard disk drive (HDD). Az ôsi típusok 5.25", az újak szinte kivétel nélkül 3.5" méretűek. A légmentesen lezárt merevlemezeken nagy mennyiségű adatot (akár >1 gigabyte) tárolnak, és nagyon gyorsan tudják a tárolt adatokat olvasni/írni. Két fô változatuk: az IDE és az SCSI (szkázi) vinyók. Az IDE vinyókat IDE kontrollerrel, az SCSI vinyókat pedig SCSI kontrollerrel lehet meghajtani. Az olcsó, házi használatra szánt alaplapokra szinte kizárólag IDE kontrollereket szoktak ráintegrálni, ha SCSI vinyót akarunk, akkor ahhoz külön kell vennünk egy SCSI adapter kártyát. Az SCSI-nek megvan az az elônye, hogy egy SCSI kártyával kettônél több SCSI egységet is meg tudunk hajtani (nem csak vinyóból létezik ugyanis SCSI változat, hanem CDROM-ból, szalagolvasóból is, sôt, van olyan periféria, aminek nincs is IDE változata, ilyen pl. a DAT-magnó vagy a CD-író). Az SCSI interface gyorsabb, viszont bonyolultabb (ergo könnyebben megfagyhat) és drágábbak is hozzá a perifériák. Az új EIDE kontrollerek (és vinyók) már nagyon megközelítik (helyenként túl is szárnyalják?) az SCSI sebességét, és az IDE mellett szól viszonylagos egyszerűsége is. Hátránya, hogy egy IDE kontrolleren max. 2 IDE egység (jelenleg ilyen egységek az IDE vinyó vagy az IDE/ATAPI rendszerű CDROM) lóghat, így ha két IDE kontrollerünk van, akkor is csak max. 4 vinyót/CDROM-ot tudunk meghajtani. Egy darab SCSI vezérlôre azonban sorban ráköthetünk akár hat SCSI vinyót is. Az SCSI egységek konfigurálásával sem kell szórakozni, mert az SCSI szabványban benne van az automatikus egységazonosítás (elvileg egy új SCSI perifériát csak be kell kötni az SCSI kontrollerre, és már megy is). Összefoglalásképpen: otthonra, egyedi gépre az IDE, hálózati szerverbe, nagy megterheléshez az SCSI a célszerű választás.

    Fontos: a régebbi BIOS-ok, régebbi HDD kontrollerek nem tudják kezelni az 528 megabyte-nál nagyobb IDE vinyókat. Pontosabban: azokat a vinyókat, amelyek 1023-nál több sávosnak mutatják magukat. Mielôtt veszünk egy 1.7 gigás vinyót, gyôzôdjünk meg róla, hogy a mi BIOS- unk/kontrollerünk nem szenved-e ettôl a kórságtól! (Ha Pentium vagy újabb, 100 MHz-nél gyorsabb 486-os gépünk van, akkor szinte biztos, hogy nem, de ha 386-os, vagy öregebb, akkor nagyon valószínű).

    CD-ROM olvasó

    650 megabyte tárolására szolgáló, cserélhetô, csak olvasható médiát meghajtó szerkezet. Elsô prototípusa 150 KB/s átviteli sebességgel rendelkezett, az azóta kiadott CDROM-ok sebességét ehhez az alaphoz viszonyítják (pl. egy 4x-es CDROM 4x150=600 KB/s átviteli sebességre képes). A CDROM- oknak három fô változata van. A legôsibb változatot külön meghajtókártyával lehetett használni (tehát be kellett tenni a gépbe egy speciális bôvítôkártyát, és erre kellett rákötni a CDROM-ot). A SoundBlaster cég aztán ráintegrálta a hangkártyáira a CDROM meghajtását végzô áramkört, ezután már nem kellett külön meghajtó kártya, elég volt egy SB, és közvetlenül arra lehetett kötni a CDROM-ot (a három legnépszerűbb CDROM három különbözô csatlakozója kapott helyet a hangkártyán /Mitsumi, Sony és Panasonic/, ez a három csatlakozó azóta megtalálható sok más hangkártyán is, pl. a GUS Maxon). A CDROM-ok második kategóriáját az SCSI változatok alkotják. A harmadik, ma általánosan elterjedt CDROM variáns az IDE/ATAPI interface-szel készített verzió, ez ugyanolyan csatlakozási felülettel rendelkezik, mint egy IDE vinyó (vinyóként is kell bekötni a gépbe, azaz egy HDD kontrollerre kell ráakasztani). A ma kapható 8x-os, 10x-es CDROM-ok többségét mind IDE, mind SCSI változatban meg lehet venni. A hangkártyára (vagy saját vezérlôre) köthetô ôsi 1x- es, 2x-es típusok ma már csak a bontóban (vagy ott se) kaphatók.

    Billentyűzet

    A géppel való kommunikáció alapvetô eszköze. Ahogy fejlôdött, úgy lett rajta egyre több gomb: az XT billentyűzetén még csak 84, az AT-én már 101 billentyű volt, késôbb ez kibôvült 102-re, ma már lehet kapni 104 gombos billentyűzetet is (pl. a Windows 95-höz gyártott speciális billentyűzet azt hiszem ilyen). Sokáig tartotta magát az egyeduralkodó téglalap forma, ma már lehet kapni természetes biobillentyűzetet is, amely - állítólag - illeszkedik a felhasználó egészséges kartartásához, de ezen elég nehéz megtanulni gyorsan gépelni, nem is szólva egy 101/102-re történô hirtelen visszaváltás nehézségeirôl.

    Egér

    Ezzel lehet mozgatni a nyilat/kurzort a képernyôn. Windows felhasználóknak alapvetô segédeszköze. Van két- és háromgombos kiszerelésben, mindenféle színben, formában: mindenki megtalálhatja az ízlésének megfelelôt. Nem árt hozzá egy kényelmes és ízléses alátét sem, ezen jobban esik az egerészés. Alátétbôl kétfajta van, műanyag-, illetve textilbevonatú (az utóbbi a jobb). A legjobb egér szerintem a Microsoft egér (Microsoft Serial Mouse 2.0a).

    Monitor

    A videokártyák típusaival lehet párhuzamosan sorolni a monitortípusokat: monokróm szöveges megjelenítô (MDA-hoz), CGA monitor (CGA-hoz), EGA monitor (EGA-hoz), VGA monitor (színes és mono változatban egyaránt, mindkettô meghajtható a színes VGA kártyával, annyi különbség van közöttük, mint egy színes és egy fekete-fehér TV között). A ma kapható monitorok többségét az SVGA kártyákhoz tervezték (SVGA monitorok).

    A monitorok fontosabb jellemzôi:

    • Képátmérô. Mekkora a képernyô átlósan. Gyakori értékek: 14", 15", 17", 19", 21".

    • Pixelméret. Ez adja meg, hogy milyen finom a monitor felbontása. 0.31", 0.28", 0.26" a leggyakoribb adatok. A 0.28" már jónak mondható, minél kisebb, annál jobb.

    • Maximális felbontás. Hányszor hány pixelt tud legfeljebb megjeleníteni (1024x768 általában elég).

    • Maximális színmélység. Hány színt tud megjeleníteni. Minden SVGA monitor tudja a 16,7 millió színt (truecolor), ez 24 bites színmélységnek felel meg.

    • Non-interlaced. Árjegyzékben a felbontás után írott NI-vel szokták rövidíteni. Ez azt jelenti, hogy az adott felbontást a monitor meg tudja jeleníteni anélkül, hogy váltott soros megjelenítést használna. A váltott soros megjelenítés lényege, hogy a monitor felváltva rajzolja ki a kép páros, majd páratlan sorait. Ha ezt elég gyorsan csinálja, akkor a kép villogásmentes. Sajnos ritkán csinálja elég gyorsan, ezért az interlaced (váltott soros) üzemmódokban könnyen megvakulhatunk a durva vibrálástól.

    • Low Radiation. Ezt LR-rel szokták rövidíteni, azt jelenti, hogy "alacsony sugárzású", azaz a monitor az átlagosnál alacsonyabb mértékben sugároz a szemünkbe (kevésbé rongálja). A legjobb monitorokba be van építve egy speciális szűrôpanel, amely annyira leárnyékolja a sugárzást, hogy az szinte elhanyagolhatóvá válik. Ezekre a monitorokra nem is kell szűrô.
      A monitorszűrô egy olyan átlátszó, általában füstüveg felület a képernyô elôtt, amely le van földelve (ha nincs, akkor semmi értelme), és megakadályozza, hogy a képernyôrôl a földelt felület felé igyekvô porszemcsék a szemünkbe szálljanak. (Ha a képernyô elôtt nem lenne földelt szűrô, akkor mi töltenénk be a "földelt felület" szerepét, és a sztatikusan töltött porszemcsék ezerrel vágódnának bele a szemünkbe, ami nem túl egészséges.)

    • Függôleges (vertikális) frissítési frekvencia. Ezt felbontásokként szokták megadni, minél magasabb, annál jobb. Megadja, hogy a monitor az adott felbontásnál egy másodperc leforgása alatt hányszor frissíti fel a képernyôt. Ha ez az érték 70-72 Hz körül van, akkor már jó, 60 Hz alatt nagyon durva. Ha egy monitorról azt mondják, hogy az 1024x768-at 16.7 millió színben meg tudja non-interlacedben, 75 Hz-cel jeleníteni, akkor az már egy nagyon jó monitor. Megjegyzendô, hogy a monitor csak a lehetôséget biztosítja a magas frissítési frekvencia használatára, ahhoz, hogy egy ilyen beállítást eszközölhessünk, megfelelô minôségű videokártyára is szükség van (bár ilyen videokártyát lényegesen könnyebb csinálni, mint jó monitort).
      Vannak olyan monitorok, amelyek csak néhány rögzített vertikális frissítési frekvencián képesek üzemelni (fixed frequency), a jobbak viszont egy adott intervallumban bármilyenen (multisync), ezeknél tényleg csak a videokártyán múlik, hogy mit hoz ki belôlük.

    • Sávszélesség. Ez adja meg, hogy milyen gyorsan lehet a videokártyával vezérelni a monitort. Minél magasabb, annál jobb. A 80 MHz feletti érték már jónak mondható.

    A monitorokon a kép beállítását (tologatás, méretezés, torzítás) általában analóg (tekergetôs) vagy digitális (nyomogatós) úton lehet elvégezni. A jobb digitális monitorok meg tudják jegyezni, hogy az egyes képernyôfelbontásokhoz, video üzemmódokhoz hogyan állítottuk be a képet, és ha észlelik, hogy a videokártya átkapcsolta ôket egy ilyen képernyômódba, automatikusan beállítják az adott üzemmódhoz tartozó letárolt értékeket. Ezzel elkerülhetô az az ismert jelenség, hogy üzemmódváltásoknál a kép kitolódik valamelyik oldalra, és mindig kézzel kell utánaállítani, hogy középen legyen.

    Hozzávalók a szereléshez

    Egy gép összeszereléséhez és működtetéséhez minimum a következô alkatrészekre van szükség:

    • ház (működô trafóval),
    • alaplap,
    • alaplapba passzoló processzor,
    • esetleg procihűtô,
    • memóriamodul(ok) (alaplapba passzoló típusú és mennyiségű),
    • legalább egy vinyó, hozzá a megfelelô vezérlô (IDE: alaplapon, vagy multi I/O kártyán; SCSI: alaplapon vagy SCSI adapteren),
    • nem árt egy floppy drive sem, hozzá való vezérlôvel (alaplapon vagy multi I/O kártyán),
    • videokártya és hozzá passzoló monitor,
    • fehér pöckök az alaplap beszereléséhez,
    • csavarok a perifériák, a bôvítôkártyák és az alaplap rögzítéséhez.

    A következô kábelekre van szükség:

    • POWER kábel, amelyik a ház trafóját összeköti a hálózati 220 volttal,
    • POWER kábel, amelyik a monitort összeköti a gép trafójának 220V-os kimeneti csatlakozójával vagy a fali hálózati csatlakozóval.

    A gép belsejében:

    • Egy darab floppy kábel, rajta 2 vagy 3 leágazással, attól függôen, hogy 1 vagy 2 floppy drive-ot akarunk-e bekötni.
    • Egy vagy két IDE (HDD) kábel, attól függôen, hogy 1/2 vagy 3/4 IDE vinyót rakunk be (ha SCSI vinyónk van, ahhoz spéci 50-eres kábel kell, lezárásokkal együtt). Ha egynél több IDE vinyót tervezünk, akkor olyan IDE kábel(ek) kell(enek), ami(ke)n 3 leágazás van, ha csak egyet, akkor elég egy 2 leágazásos is (de érdemes elôrelátóan olyat venni, amin 3 van, a késôbbi vinyók esetére).
    • Természetesen kellenek a trafó és az elôlap vezetékei is (áram + LED-ek), de ezek részei a háznak.

    Az összeszerelés menete

    Processzort az alaplapra

    Elsô lépésként a processzort tesszük rá az alaplapra. Ennek a lépésnek a kivitelezésérôl általában részletes információkkal szolgál az alaplap leírása, de a fontosabb részleteket elmondom.

    Elôször is: ellenôrizzük, hogy valóban képes-e az alaplapunk együttműködni a választott processzorral (nézzük meg az alaplapleírásban). Másodszor: vizsgáljuk meg, milyen processzor aljzat (socket) van az alaplapunkon. Az aljzat egy általában négyzet alakú, sok pici lyukkal telelyuggatott műanyag bizé valahol az alaplapon. Vigyázzunk, nehogy összetévesszük a matematikai koprocesszor (FPU) számára fenntartott aljzattal! Legjobb, ha az alaplapleírásból találjuk ki, melyik aljzat tartozik a központi processzorhoz (CPU). Ha megtaláltuk, nézzük meg, van-e az aljzat oldalán egy fém (vagy neadjisten műanyag) kar. Ha van, akkor ez arra utal, hogy az aljzatunk ún. ZIF- socket (Zero Insertion Force), azaz a processzor ki- és behelyezéséhez nem kell (különösebb) erôt kifejteni. Ha az aljzat nem ilyen, akkor a processzort kézzel kell benyomni az aljzatba (eléggé idegtépô tevékenység).

    A behelyezés elôtt meg kell állapítanunk, hogy a processzor négy lehetséges behelyezési iránya közül melyik a megfelelô. Ehhez meg kell keresni az aljzaton a processzor 1-es számú tűjéhez (lábához) tartozó lyukat. A proci 1-es számú tűje a processzor valamelyik sarkán helyezkedik el, ezt a sarkot rendszerint meg szokták jelölni (általában úgy, hogy "megnyesik" egy kicsit: úgy néz ki, mintha ollóval levágtak volna belôle egy darabot). Az aljzaton az egyes számú tűhöz tartozó lyukat hasonlóképpen szokták jelezni (nyeséssel, egy nyíllal, vagy az "1" szám feltüntetésével). Ha nem jó irányban tesszük be a processzort az aljzatba, akkor könnyen leégethetjük a procit, úgyhogy erre vigyázzunk! A behelyezés módja ZIF-socket esetén:

    1. Az aljzat oldalán lévô kart fel kell emelni (vigyázzunk arra, hogy a kart általában egy kis bütyök szokta rögzíteni, így elôször "kifelé" kell húzni, hogy szabaddá váljon, aztán lehet csak felemelni),
    2. a lyukakhoz hozzá kell passzintani a processzort,
    3. le kell nyomni a kart, ezzel a processzort rögzítettük.

    Ha nem ZIF típusú az aljzat, akkor egyszerűen bele kell nyomni a procit az aljzatba. Mielôtt az utolsó, döntô lépést (tűk belenyomása a lyukakba) végrehajtanánk, ellenôrizzük, hogy valóban minden tű alatt van-e lyuk, mert ellenkezô esetben könnyen tönkretehetjük a procit!

    Memóriát az alaplapra

    Csak a SIMM modulokkal foglalkozunk, mert a mai alaplapokon általában ezeket használják. Elsô lépésként keressük meg az alaplapon a SIMM modulokat fogadó slotokat (legalább kettô szokott lenni). Minden slot két szélén található egy-egy műanyag vagy fém pöcök, ezek a modulok rögzítésére szolgálnak. Egy SIMM modult a következôképpen kell behelyezni: 45 fokkal megdöntve becsúsztatjuk a slotba, ha "földet ért", akkor a slot két oldalán lévô pöcköknek pont a modul "háta mögött" kell lenniük. Ha ekkor hátrabillentjük (felegyenesítjük) a modult, akkor pont be kell pattannia a két pöcök közé. Ezt a műveletet kell ismételni annyiszor, ahány modulunk van. Vigyázzunk arra, hogy nem mindegy, milyen irányban tesszük be a modulokat a slotokba. Általában ez csak a megfelelô irányban lehetséges, ha mégsem ez a helyzet, akkor próbáljuk megkeresni a modulon és az aljzaton az 1-es láb helyét, és passzintsuk össze a kettôt.

    Az alaplap jumperelése

    A jumper két tű, amelyeket vagy összekötünk egy dróttal (lezárt állapot = closed), vagy szabadon hagyunk (nyitott állapot = open). A jumper így lehetôséget ad két rögzített állapot közötti választásra. Bár a jumperek lezárását megoldhatnánk forrasztással, vagy kötözgetéssel is, ehelyett általában egy speciális műanyag "lezárót" szoktak használni, amelynek a belsejében egy U-alakú drót rejlik: ha ezt ráhúzzuk a megfelelô két tűre, azzal zárjuk ôket. (Megj.: tulajdonképpen nem is a tűket, hanem ezeket a lezárásukra szolgáló műanyag vackokat szokás jumpernek hívni.)

    A jumperek segítségével be lehet (és be is kell) állítani az alaplap különféle paramétereit (pl. az alkalmazott processzor típusát vagy órajelét). Erre a beállításra nem lehet általános receptet adni, tehát mindig az alaplap leírásához kell fordulni. Célszerű végigmenni az alaplap összes jumperén, megnézni, mi az éppen aktuális beállítás, megkeresni az alaplap leírásában, hogy az adott jumper a gép milyen jellemzôjét konfigurálja, és az alkalmazott processzor, memória, stb. függvényében mindent megfelelôen beállítani. Ha nem értjük, melyik beállítás mire vonatkozik, inkább kérjünk meg valakit, hogy segítsen! A kevésbé érthetô beállításoknál egyébként a gyári alapállapot általában megfelelô. A modernebb alaplapok leírásában általában megadják, hogy a használható processzorokhoz külön-külön milyen beállítások szükségesek.

    Tartópöcköket az alaplapba

    Elôször meg kell vizsgálnunk, hogy az alaplapon található lyukak közül hány passzol a ház alján lévô lyukakhoz. Ennek kiderítéséhez bele kell próbálnunk az alaplapot a házba (egyszerűen tartsuk oda a ház aljához és nézzük meg, mely lyukakon látunk keresztül). Ha megvannak a passzoló lyukak, akkor ezekbe be kell pattintani a házhoz kapott, általában fehér tartópöcköket. A régi típusú tartópöckök esetén vigyázzunk, mert ezeket két módon is bepattinthatjuk az alaplapba (van egy rövidebb és egy hosszabb végük), a rövidebb végűt kell az alaplapba pattintani.

    Power-csatlakozót az alaplapra

    A power-csatlakozó a trafóból lóg ki, egy pár szép színes vezeték, mindkettô végén lapos (fehér) csatlakozó. Keressük meg az alaplapon a megfelelô csatlakozókat (egymás mellett a két csatlakozó, nagydarab, böhöm tűkkel). A power-csatlakozókat úgy kell a két alaplapi csatlakozóra rákötni, hogy a fekete színű vezetékek legyenek középen. A csatlakozók iránya akkor jó, ha a dugón lévô kis bütykök pont bepasszolnak az ôket az alaplapi csatlakozón fogadó sínekbe.

    Alaplap beszerelése

    Ha már bent vannak a tartópöckök, beraktuk a RAM-okat, a processzort, konfiguráltuk az alaplapot (jumperek) és a power kábelt is rádugtuk az alaplapra, akkor beszerelhetjük az alaplapot a házba. A RAM-okat, a processzort és a power kábelt azért célszerű elôbb rátenni, mert késôbb ezekhez gyakran nehéz a hozzáférés a ház idióta kialakítása miatt.

    Az alaplap beszerelése abból áll, hogy az alaplapból kilógó fehér színű tartópöcköket hozzáigazítjuk a ház alján lévô lyukakhoz, és

    • régi típusú ház esetén belenyomjuk a pöckök alsó részét a lyukakba,
    • új típusú ház esetén belecsúsztatjuk a pöcköket a megfelelôen kialakított lyukakba.

    Az utóbbi (valószínűbb) esetben az alaplap vízszintes irányban könnyen kimozdulhat, ezért további lerögzítése is szükséges. Ezt két módon lehet megoldani:

    1. ha az alaplapon van csavarnak való lyuk, és találunk a ház alján is ilyen méretű lyukat (ráadásul ugyanazon a helyen), akkor egy megfelelô csavarral rögzíthetjük az alaplapot,
    2. betesszük az alaplapba a bôvítôkártyákat, és azokat csavarozzuk be, így rögzítve nemcsak ôket, de az alaplapot is.

    I/O portok bekötése

    Feltételezzük, hogy az alaplapon vannak az I/O portok kezelését végzô egységek és a hozzájuk tartozó tűs csatlakozók (ha nem így lenne, akkor a multi I/O kártyán kell ôket megkeresni). Két fô feladatunk a COM1 (esetleg a COM2) és az LPT1 portok csatlakozóinak megtalálása (általában rá szokták nyomtatni az alaplapra, hogy melyik csatlakozó micsoda). Ha megvannak, akkor keressük elô az alaplap dobozából a megfelelô kábeleket is (egy vagy két COM és egy LPT kábel). Ezután kössünk rá egy COM kábelt a COM1 portra (opcionálisan egyet a COM2-re is), és egy LPT kábelt az LPT1-re, természetesen vigyázva arra, hogy mindenhol a csatlakozó 1-es tűje kerüljön a kábel 1-es vezetékéhez (az alaplapra rá szokták nyomtatni a csatlakozók mellé, hogy melyik az 1-es tű, a szalagkábeleken pedig általában piros mintával jelölik az 1-es vezetéket). Ezután ki kell feszíteni annyi lezárt fémborítást a ház hátulján, ahány COM ill. LPT portunk van (mindegyikhez a megfelelô méretűt), majd a COM/LPT kábelek másik (nem alaplapi) oldalán található csatlakozókat az így keletkezett nyílásokba kell becsavarozni.

    KeyLock / Speaker / Turbo Switch / Reset / Turbo-, HDD- és Power-LED bekötése

    Az elôlapi vezetékeket az alaplapra kell rákötni, a nekik megfelelô tűs csatlakozókat általában egy csoportban találjuk meg az alaplap elején (ld. alaplap leírása). Általában mindegyik csatlakozót ugyanolyan irányban kell bekötni, így ha az egyik iránnyal kipróbáltuk és úgy nem ment, célszerű minden csatlakozót megfordítani. A HDD LED-et csak akkor lehet az alaplapra kötni, ha a HDD kontroller az alaplapra van integrálva, különben a multi I/O kártyán található meg a megfelelô csatlakozó.

    Floppy/vinyó/CD-ROM

    Floppy-k sorrendjének eldöntése

    Egy FDD kontrollerre két floppy drive-ot lehet ráakasztani, az egyik a 0, a másik az 1 számot fogja viselni (MS-DOS alatt a 0-ás floppy kapja az A:, az 1-es pedig a B: betűjelet). Operációs rendszert általában csak az A: jelzésű floppyról lehet betölteni, ezért ha a rendszerlemezeink 3.5” méretűek, akkor célszerű a kisfloppy-t választani A:-nak. A floppy-kat egy max. 3 leágazásos szalagkábellel kell a kontrollerre rákötni. Az a drive lesz a 0-ás (A:), amelyik a kábel legvégén foglal helyet.

    Vinyók jumperelése (master/slave/single)

    Egy IDE HDD kontrollerre max. 2 vinyót (vagy más IDE esetleg ATAPI egységet) lehet rákötni. Ha két vinyót kötünk rá, akkor ki kell jelölni, hogy melyik legyen közülük a "master" és melyik a "slave". Ha csak egy vinyó van a kontrolleren, akkor azt masterre kell beállítani (illetve ha van "single" beállítási lehetôség, akkor arra). A vinyókat a rajtuk lévô jumperekkel lehet master/slave/single módba állítani (ld. a hozzájuk adott dokumentációt). Az újabb vinyókra rá szokták nyomtatni, hogy miképpen kell ôket bejumperelni. Az adott vezérlôn a master lesz a 0-ás, a slave pedig az 1-es számú egység (MS-DOS alatt általában a 0-ás kapja a C:, az 1-es pedig a D: betűjelet). Elôfordulhat a "Cable Select" (CS) beállítási lehetôség is, ha erre állítjuk a vinyókat, akkor - a floppy drive-okhoz hasonlóan - a vezérlôtôl való távolság dönti el, hogy melyik vinyó lesz a 0-ás és melyik az 1-es (általában a kábel végén lévô a 0-ás).

    CD-ROM jumperelése

    Ha IDE/ATAPI rendszerű (újabb) CDROM-unk van, akkor azt ugyanúgy kell jumperelni, mint egy vinyót (master/slave/single). Ha régi típusú (hangkártyára/saját kártyára köthetô változat), akkor egyelôre nem kell vele foglalkozni.

    Beszerelés

    Be kell csavarni a vinyókat, a CDROM-ot és a floppy drive- okat a megfelelô szerelôkeretekbe.

    Kábelek csatlakoztatása

    1. IDE/ATAPI eszközök (vinyó, CDROM): Ezek csatlakoztatásához egy 40 eres IDE kábel kell, max. 3 leágazással (ha két IDE kontrollerünk van, és mindkettôt használni szeretnénk, akkor kettô ilyen kábel kell). A kábel egyik végét a HDD controller csatlakozójára (40 tűs, az alaplapon általában IDE feliratú) kell kötni, a másik két leágazást pedig a vinyó(k)ra/CDROM-ra, vigyázva az 1-es tűk és az 1-es vezetékek passzolására (az 1-es vezetéket piros színű mintázat, az 1-es tűt az alaplapra/multi IO kártyára nyomtatott szám jelzi).

    2. Floppy drive-ok: Szintén egy max. 3 leágazásos kábel kell (a csatlakozója valamivel keskenyebb az IDE kábelénél). Egyik végét az FDD kontroller megfelelô tűs csatlakozójára (FDD feliratú), a másik két leágazást pedig a floppy-kra kell kötni.

    3. Régebbi CD-ROM: Ezt vagy a saját bôvítôkártyájára, vagy egy megfelelô hangkártyára kell rákötni (a csatlakozó hasonlít az IDE kábel csatlakozójához).

    Bôvítôkártyák

    Videokártya

    Ezt csak be kell nyomni a típusának megfelelô slotba (ISA kártyát az ISA/EISA/VLB, EISA-t az EISA, VLB-t a VLB, PCI-t pedig a PCI slotokba lehet betenni).

    Hangkártya

    A hangkártyák általában ISA slotot igényelnek (ez igaz az összes SB klónra, és a GUS-ra is). A csatlakoztatásukon kívül a következô opcionális lépéseket lehet elvégezni:

    • Csatlakoztatni lehet rájuk egy régi típusú CD-ROM adatkábelét. Általában háromféle típushoz található a hangkártyákon csatlakozó: Sony, Mitsumi és Panasonic.

    • Rájuk lehet kötni egy CD-ROM audio vonalát (ehhez való kábelt a CD-ROM-hoz szoktak adni), így ugyanarra a kimenetre irányíthatjuk a hangkártya és a CD hangkimenetét.

    Egyéb

    Billentyűzet

    Ha a helyén van az alaplap (be van szerelve a házba), akkor az alaplapon található billentyűzetcsatlakozónak pont a ház hátoldalán lévô lyukak egyikén kell kinéznie. Ide kell bedugni a billentyűzet csatlakozóját.

    Egér

    Ha bekötöttük a COM1 portot, akkor ebbe kell bedugni az egeret (gép hátoldalán kell kinéznie a megfelelô 9-tűs csatlakozónak). Vannak olyan egerek is, amelyek 25-tűs soros csatlakozót igényelnek, ezekhez vagy szerzünk egy ilyen csatlakozót (és azt kötjük be a COM1-re) vagy szerzünk egy átalakítót, ami az egér 25-lyukas csatlakozójából 9-lyukasat csinál, és ezt már rádughatjuk a 9-tűs kivezetésre.

    Monitor

    Egyrészt be kell kötni a 220V-ba (vagy közvetlenül, vagy a ház trafójának hátulján lévô 220V-os kimeneti csatlakozóba), másrészt hozzá kell kötni a videokártyához. Ennyi.