Az alábbiakban azt próbáljuk meg bemutatni, hogy milyen negatív nézetek léteznek ma Magyarországon a közoktatásbeli informatika oktatásáról. [ZsL,SzPZsL1] Úgy tudjuk, hogy ezek a téveszmék nem csak Magyarországra jellemzőek, de azon az alapon, hogy a hibákat elsősorban saját házunk táján kell keresni, elsősorban magyar példákra hivatkozunk.
Kifejezetten a közoktatás 1-12. évfolyamain oktatott informatikai ismereteket, közismereti informatika tantárgy lehetséges tananyagát vettük nagyító alá.
Lássuk tehát a téveszméket!
Ha az informatika tantárgyat az általános definíció szerint építjük fel, akkor az iskolákban más tantárgyakra tulajdonképpen nincs is szükség, hiszen a matematika is az információ feldolgozásáról szól, a biológia tele van genetikai információval, viselkedési információval, a nyelvtan nyelvi információról szól, ... [FJ]
Itt nemcsak arról van szó, hogy egyetlen informatika tanár sem képes minden szakterület magas szintű oktatására, hanem elsősorban arról, hogy nem szabad egyetlen tantárgyba zsúfolni ennyiféle tananyagot.
Az 1980-as, 1990-es években a Technika tantárgy megpróbálta ezt, és emiatt a Technika tantárgyként csúfosan megbukott.
Minden tantárgynak jól meghatározott, a többiektől határozottan elkülönülő, de velük mégis összefüggő tananyagot kell tartalmaznia. Olyannak kell lennie, hogy a világot egy aspektusból, egységes módszerrel vizsgálja, s emiatt a tanulók minden korosztályban átláthassák.
Ehhez az általános informatika definíció túl széles, rendes megtanítása óriási óraszámot igényelne; szűkebb keretben pedig a tárgyat felszínessé, semmitmondóvá, unalmassá tenné.
A kétféle definíció ellentétét azonban nagyon könnyen feloldhatjuk: a második – szűkebb – definíció szól az informatika tantárgyról, az első – bővebb – pedig arról, hogy az informatika eszközeit és módszereit minden más tantárgynak is alkalmaznia kell.
Aki ezt állítja, az azt is mondja, hogy az informatikának nincs semmilyen olyan része, ami az általános műveltséghez tartozna; nincs szükség egy új, informatikai írástudásra; nincs szükség egy új problémamegoldási kultúrára; ... azaz az informatika csupán kevesek kiváltsága. Ennek következménye, hogy a közoktatásban nincs szükség sem informatika tantárgyra, sem informatika tanárra.
A probléma oka: az informatika talán az egyetlen terület, amely közismeretként és szakmaként is megjelenik a közoktatásban.
Ez alapvetően téves nézet, utoljára talán a 70-es években lehetett így vélekedni, a személyi számítógépek megjelenése ugyanis már a 80-as években alapvetően lerombolta ezt a nézetet, a mai információs társadalom pedig arról szól, hogy az informatika mindenkié.
E téveszme következményeként jelenik meg azonban a későbbiekben felsorolt néhány ellentéveszme, aminek hatására az informatikai szakképzésben szükséges tananyagok kerülnek be – teljesen feleslegesen – a közoktatásbeli informatikába.
Sajnos ez a téveszme befolyásolja az informatikai eszközök választását is, sokan teljesen hibásan abból indulnak ki, hogy a tanítás során olyan eszközökre (pl. programozási nyelvekre) van szükség, amelyet a piac is használ.
Megállapíthatjuk, hogy a helyes álláspont az, ha az informatikában elválasztjuk a közismereti informatikát és az arra építő – sokféle – informatikai szakképzést. Mindkettőre szükség van, s mindkettő felépítését a saját logikája, szükségletei határozzák meg.
Eszerint az informatika arról szól, hogy különböző számítógépes (és nem csak számítógépes) eszközöket tudjunk értelmesen alkalmazni. A téveszme szerint nem szerepe az informatikának a képességfejlesztés, a problémamegoldó készség fejlesztése, a problémamegoldó tevékenység gyakoroltatása, az eszközfejlesztő képesség – pedig már az ősember is az eszközfejlesztő képességgel emelkedett ki az állatvilágból.
Ez a téveszme a következő téveszme (informatikaoktatás = programozásoktatás) ellenpólusaként alakult ki, s közel 10 év kellett a leküzdéséhez. Érdekessége a dolognak, hogy elsősorban azok vették fel ellene a küzdelmet, akik előtte az ellenkező téveszme ellen is harcoltak.
Azt szokták mondani e téveszme követői, hogy minek tanítsunk programozást, ha úgysem lesz mindenkiből programozó. Ez nyilvánvaló butaság, csak elvakult emberek fogadhatják el. Csak néhány kérdés: Minek tanítunk matematikát: mindenkiből matematikust akarunk nevelni? Ha a tanulók elenyésző részéből lesz történész, akkor minek tanítsunk történelmet?
Matematikát is a gondolkodás és képességfejlesztő szerepe miatt tanítunk, az informatikának pedig ehhez nagyon hasonló szerepe is van. (Sőt a matematikaoktatás számára külön megfontolandó a következő állítás: a programozás a matematika kísérleti eszköze lehet! Márpedig a pedagógia nagyon sokat mond a kísérletezés hasznosságáról a megismerési folyamatban.) A világ tele van algoritmusokkal, a hétköznapi életben, a napi munkában, tanulásban folyamatosan algoritmusokat hajtunk végre. Mindenkinek elemi érdeke emiatt, hogy az algoritmus megértő és végrehajtó, sőt tervező képessége minél jobb legyen.
A robotikára, Logo nyelvre építő programozástanulás kiváló módszer a térbeli tájékozódási képesség fejlesztésére. Akik csak alkalmazói oktatásról beszélnek, azok szerint ilyen képességek fejlesztésére nincs szükség.
A hétköznapi életben gyakran töltünk ki űrlapokat, nyomtatványokat, amelyeket valakik készítettek számunkra. Ha csak alkalmazói oktatást választanánk, akkor nem kellene foglalkozni azzal, hogy olyat kérnek-e, amire szükségük van, amit kérnek, azt esetleg tudják már, amit jogosan kérnek, azt tudják-e jól használni, jól értelmezni?
Emiatt jobb is lenne a programozás oktatás helyett algoritmizálás, adatmodellezés oktatásról beszélni.
Ebből a téveszméből (ami az előző téveszme altéveszméje) az következik, hogy az tudja jól alkalmazni az informatika eszközeit, aki elsősorban a kezelésükben jeleskedik, részletesen ismeri a menüpontokat, az ikonokat, a funkcióbillentyűket, ...
Ez két szempontból is hibás nézet. Az alkalmazói tudás nem a technikai ismeretektől lesz magas szintű, hanem az általános alapelvek, módszerek ismeretétől. Például nem a szövegszerkesztő menüpontjait kell jól ismerni, hanem egyrészt azt, hogy hogyan néz ki, hogyan épül fel egy levél, egy újságcikk, másrészt pedig milyen fogalmakat (karakter, szó, sor, bekezdés, ...) és funkciókat (karakter- és bekezdésformázás, helyesírás ellenőrzés, ...) használhatunk szöveges dokumentumok készítésekor.
Másik szempontból az eszközismeret az informatika gyors fejlődése miatt évente elavul, újabb és újabb eszközöket kell megtanulnunk, miközben az általános alapelvek – szinte – változatlanok maradnak.
Megállapíthatjuk, hogy a tartós ismeretek a fontosak, de ezek megértéséhez és gyakorlásához elengedhetetlenek a gyorsan elavuló eszközhasználati ismeretek.
Ez az előző téveszme ellentettje, azt állítja, hogy az informatika csak abból áll, amit az előző téveszme tagad. E szerint nincs szükség egy új, informatikai írástudásra, az informatika a mindennapi életet nem változtatja meg, pontosabban nem úgy változtatja meg, hogy azt bármilyen intézményes módon tanulni kellene.
Azt hozzák erre példaként, hogy telefonálni sem az iskolában tanítanak, a televíziót sem az iskolában tanítják meg használni, s ez a szemlélet az informatika minden alkalmazására igaz. Ennek az állításnak már a kiindulópontja is hamis: az emberek jelentős többsége a mobiltelefonját (sőt a televízió távkapcsolóját) is igen primitív módon, lehetőségei nagyon kis százalékára használja. Az informatika behatol a mindennapokba, az eddig használatos egyszerű eszközeink is összetetté, sokfunkcióssá, sok lehetőséget tartalmazóvá válnak. Közismert tény (úgy a pedagógiában, mint a programozásban), hogy bizonyos komplexitás felett a frontális megismerési, feladatmegoldási technikák nehézzé válnak, a megismerési folyamat lelassul, a rendszerben levő logikához olyan absztrakciós készségre, fogalomismeretre van szükség, ami önállóan sokkal lassabban alakul ki, mint egy jól felépített tanulási folyamatban.
Ez a téveszme akkor alakult ki, amikor a számítógépeket „csak programozni” lehetett, ami a közoktatásban a 80-as években megjelent, csak BASIC-ben programozható személyi számítógépek elterjedése következménye. Miután megjelentek a nagy tömegek számára is hozzáférhető alkalmazói rendszerek, ez háttérbe szorult, így ma elsősorban a programozói munkát feladó, a közoktatásban elhelyezkedő informatikai szakemberek tévednek erre a hibás útra.
A két téveszme (csak alkalmazói oktatás, csak programozásoktatás) elkerülésére a legjobb módszer (Kabos Gyula után szabadon): ebből is egy kicsikét, abból is egy kicsikét.
Ugyanolyan altéveszméről van szó, mint amikor egyenlőségjelet tettünk az alkalmazói oktatás és az alkalmazói rendszer kezelési ismeretek oktatása közé.
A programozásoktatás (helyesebben algoritmizálás és adatmodellezés oktatás) általános elvekről szól, amelyek időt állóak (bár természetesen fejlődnek), a programozási nyelv pedig csak egy eszköz, ami arra kell, hogy algoritmusainkat számítógépen megvalósítsuk, kipróbáljuk. A programozási nyelvek köre, eszközkészlete rendkívül gyorsan fejlődik, egészen más ma, mint 10 évvel ezelőtt, más volt 10 éve, mint 20 évvel ezelőtt ..., feladatmegoldó készségre azonban mindegyikhez szükség volt.
Ez a téveszme azt állítja, hogy az informatika egyes részterületeit lineárisan, egymás után kell megtanítani (mint a történelmet). Létezett például egy tanterv hatosztályos gimnáziumok számára, amely az informatikát a következőképpen osztotta be:
Aki így tanít, az azt állítja, hogy már egy 12 éves gyerek is képes megérteni mindent, ami a közoktatásbeli hardver ismeretekhez tartozik, az érdekli és megfelelően motiválja. Ezzel szemben algoritmizálási vagy adatbázis-kezelési ismeretekre csak az érettségi környékén van szükség, azaz addig nincs szükség az autóúton áthaladás algoritmusának megértésére, nem kell a vasúti menetrend adatbázisában vonatot, a moziműsorban filmet keresni, ...
Ez így nyilvánvalóan értelmetlen. Van olyan ismeret az informatika minden részterületén, ami akár az óvodához illik legjobban, s van más, ami csak a közoktatás utolsó éveihez, vagy pedig a felsőoktatáshoz.
Senki sem vetemedik arra a butaságra, hogy a magyar nyelv és irodalom keretében első osztályban tanítson olvasni, második osztályban írni, s harmadik osztályban kövesse ezt a helyesírás.
Ez a téveszme is megjelenik az előbb leírt hatosztályos gimnáziumi tantervben. Abból az abszurditásból indul ki, hogy minden tantárgy felosztható egyenlő nagyságú, tartalmilag elkülöníthető részekre.
Érdekes, hogy a klasszikus tantárgyakban ez a probléma egyáltalán nem vetődik fel, senki nem állítja, hogy a matematikán belül a geometriára ugyanannyi időt kell fordítani, mint a valószínűségszámításra, ...
Az informatikának, éppúgy, mint más tantárgyaknak, különböző súlyú részei vannak. Biztosan nem szükséges például annyi hardver ismeretet tanítani, mint amennyi alkalmazói, vagy algoritmizálási ismeretre van szükség. Ezzel szemben hardver ismeretből biztosan több kell, mint például számítástechnika történetből.
Ez és az előző téveszme okozta azt a rettentő hatosztályos gimnáziumi tantervet, ami semmi másra nem jó, csak arra, hogy a tanulókkal megutáltassák az informatikát.
Egy jó informatika tanterv figyel a tanulók korosztályhoz kötődő képességeire, érdeklődési körére, s azt és akkor írja elő, amire és amikor szükség van. Egy tantárgyat akkor könnyű megtanítani, amikor a benne szereplő ismeretekre a tanulóknak szükségük van, azok nagy részét azonnal képesek alkalmazni, és az új ismeretek megértéséhez szükséges absztrakciós készséggel rendelkeznek. Újabb pedagógiai igazság: a megértés egyik legmélyebb fokozata az, amikor a megtanult ismereteket alkotó módon tudjuk alkalmazni.
Ez a félművelt informatika tanárok téveszméje, akik az informatika egyes részterületeit nem ismerik, nem szeretik, és ezért hagyják el az informatika tantárgy anyagából. Jellemző esete, amikor egy iskola úgy dönt, hogy a diákokat „csak” ECDL vizsgára, „csak” középszintű érettségire készíti fel.
Az informatika tantárgy minden egyes részének megvan a maga célja, ami miatt a közös tanítandók közé bekerült. Ennek elhagyása féloldalassá teszi a tanulók tudását. Nem jó, ha valamely számonkérés határozza meg a tanítandó tananyagot.
Megjegyezzük: ez a téveszme nem azonos azzal a fontos alapszabállyal, hogy különböző érdeklődésű tanulóknak az informatika egyes részterületeit különböző súllyal érdemes tanítani: egy matematika tagozatos osztályban programozásból kell több, humán jellegű tagozaton legyen több szövegszerkesztés, művészeti osztályban pedig többet kell foglalkozni grafikával, multimédiával, ... Egy jó tantervi szabályozás teret ad az ilyen szempontok szerinti informatikai sokféleségnek.
Első változatában azt jelentette, hogy tanítsuk meg egy programozási nyelv összes utasítását, egy operációs rendszer összes parancsát (ma összes menüpontját, ikonját, segédprogramját). Az alkalmazói rendszerek elterjedésével kibővült: tanítsuk meg egy szövegszerkesztő összes menüpontját, egy táblázatkezelő összes funkcióját, függvényét, ...
Ha körülnézünk az informatikához kapcsolódó szakmákban, azt tapasztaljuk, hogy például egy kiadványszerkesztő szakember sem használja a szövegszerkesztő vagy kiadványszerkesztő programok funkcióinak többségét, a gyakorlott számítógép-használók sem alkalmazzák naponta az operációs rendszer összes parancsát (sőt megkockáztatom: a legtöbbjük eddigi munkája során a felét sem használta). A legújabb operációs rendszereket (de az alkalmazói rendszereket is) teletömik olyan lehetőségekkel, segédprogramokkal, amiket normál felhasználó sohasem használ, de a piaci reklám-megfontolások (hátha valakinek valamikor szüksége lesz rá) miatt a szoftvergyártók elkészítették.
Összefoglalva: ha egy profi nem használja ezen rendszerek funkcióinak többségét, akkor bűn ezt megkövetelni egy közismereti informatika tantárgyban.
Nagyon sokszor szülői, ritkábban iskola fenntartói irreális igény. Onnan származik, hogy a munkahelyeken legtöbbször valóban újabb szoftververziókat használnak, mint az iskolák többségében.
Több ok miatt is téves nézet. Egyik oka pénzügyi: a szoftvergyártók saját piaci érdekeik miatt kb. évente-kétévente jelentetik meg az újabb és újabb verziókat, amiket természetesen jó pénzért adnak el a felhasználóknak. Az iskolák többségének erre azonban nincs pénzügyi lehetősége.
Mivel egy iskolában kb. 15-20 féle általános szoftvereszközt kellene használni, ez azt is jelentené, hogy az informatika tanárnak évente ennyi új eszközt kellene kipróbálni, megismerni, lehetőségeit megvizsgálni, lehetséges hibáit (ilyen sajnos általában sok van) felfedezni. Ehhez az óraszámukat a felére kellene csökkenteni.
Ráadásul a különböző években iskolát kezdő diákoknak más az éppen legújabb verzió. A korábban kezdők évente nem térhetnek át újabb szoftverre, tehát csak az maradna, hogy az iskola gépein ugyanazokból a szoftverekből egyszerre kellene üzemeltetni 3-4 verziót, ami még akkor is a rendszergazdák rémálma lenne, ha egyébként a különböző szoftver változatok nem akadályoznák egymás futását.
A fentieknél is komolyabb érv: az új verziók új lehetőségei általában az előző téveszme hatókörébe esnek, olyan lehetőségeket tartalmaznak, amire egy átlagos felhasználónak nemhogy szüksége nincs, de még alapozni sem fog rá semmit.
Tanulság: az iskolákban akkor kell szoftvereszközt váltani, amikor olyan új lehetőségek jelennek meg, amelyek az általános ismeretek bővítését is eredményezhetik.
Ez a frissen végzett tanárok zsákutcája. Az egyetemi képzés a saját rendszere szerint készíti fel a tanulókat az oktatásra, mind a közismereti, mindenkinek szóló informatikára, mind a szakképzésre, mind pedig a felnőttoktatásra. Ennek a kicsinyített változata a közoktatásban (de a másik két területen is) kifejezetten káros. Emiatt veszélyes, ha a végzett tanárok az egyetemi anyagot veszik mintának, s nem foglalkoznak kellő mértékben tantervek összeállításának módszertanával.
Biztosan nem szerencsés a közoktatási informatikát a tanárképzés mintájára tantárgyakra osztani. Egy heti 2 (sőt néha heti 1) órás tantárgy több tantárgyra bontása értelmetlen. Az sem igaz, hogy a tanárképzésben tanult anyagot kell tanítani a közoktatásban vagy a szakképzésben, a tanárképzés sok mindent tartalmaz ugyanis arról, ami a tanár tudásának megalapozásához kell. Ugyancsak hiba lenne a tanárképzésben megismert számonkérési formákat egy az egyben átültetni a közoktatásba, nemcsak a számonkérés anyagának, hanem a formájának is erőteljesen korosztályfüggőnek kell lenni.
Gyakran felmerülő probléma, hogy a tehetséges, „megszállott” diákok látszólag sokkal többet tudnak informatika tanáruknál. Nekik ugyanis van idejük arra, hogy hosszú éjszakákat, napokat töltsenek a számítógép mellett.
A tudásuk nagyobb része azonban a gyorsan elavuló rendszerfüggő ismeretek közé tartozik. A lexikális tudást, a használatban való gyakorlatot, rutint ugyanis „megszállottsággal” könnyű megszerezni. Az általános ismeretekben, az absztrakciós készségen, az átlátóképességben, a hasznosság felismerésében azonban életkoruknál fogva sohasem lehetnek versenyképesek tanárukkal.
Tipikus tanári mentalitást tükröz, hogy minden megtanított anyagot számon is akarunk kérni, pedig erről szó sincs! Sok lexikális tudást nem a fejünkben kell tartani, hanem „könyvekben”, s nekünk az információ hatékony és gyors megkeresésének technikáját kell elsajátítani.
Sok olyan számonkérés is van, ami valamilyen lezáró számonkérés. Itt felvethető az a kérdés, hogy mit kell lezárni: a teljes addig tanult anyagot vagy csak annak egy részét (pl. számon kérjük-e az informatika érettségin, hogy a diák tudja-e kezelni a számítógépet, be tud-e gépelni egy szót, ...)? Nyilvánvalóan csak egy adott szint feletti tudást kellene értékelni.
Más szempontból feltehetjük azt a kérdést is, hogy egy számonkérésben szerepelni kell-e mindennek, ami lehetőségként belefér (pl. mert az érettségi követelményekben szerepel a körlevélkészítés, ezért minden érettségi feladatsorban kell-e lenni körlevélkészítésnek)? Úgy gondoljuk, hogy a lehetséges kérdések és a konkrétan feltett kérdések halmaza nem lehet azonos, csupán annyit kellene feltételeznünk, hogy az informatika ismeretkörei megfelelő súllyal szerepeljenek a számonkérésben.
Más irányból megközelítve: csak olyan anyagot szabad számon kérni, amit meg is tanítottunk (pl. táblázatkezelésnél csak olyan függvény alkalmazását kérhetjük számon, amit már tanítottunk)? Ez nyilván ellentmondana annak, hogy nem kell minden tudást a fejünkben tartani, hanem tudni kell megkeresni (azaz pl. táblázatkezelésnél nem kell minden függvényt megtanítani, a számonkérésnél kell tudni új, a korábbiakhoz hasonló jellegű függvényeket keresni).
Vezető informatikai és oktatási szakemberek egy része által hangoztatott nézet. Néhány nyilvánosan is elhangzott vélemény:
Ez a nézet egyrészt az iskolarendszer változatlanságán alapul, azt állítja, hogy a világ változásaihoz az iskolának nem kell alkalmazkodnia. Másrészt visszautal a szakképzéssel kapcsolatos téveszmére: hogy a szakemberré váláshoz mit és mikor kell tanulni, az a szakképzés kérdésköre, aminek csak áttételesen van köze a közismereti informatikához.
Ha az informatikai ismereteket szétosztjuk tantárgyakra, akkor kétségessé válik az egységes szemléletmód kialakulása, az egyes területek egymásra épülése esetleges lesz, a más tantárgyak érdekei háttérbe szoríthatják a hozzájuk rendelt informatikai ismereteket, sőt fontos területek ki is maradhatnak.
Egy műveltségi területhez akkor kell tantárgyat rendelni, ha olyan kompakt ismerethalmazt alkot, ami szükséges az alapvető képességfejlesztéshez, segít a világban való tájékozódásban, a világ jelenségei megértésében. Az információs társadalom kialakulása ezt a tantárgyat legitimálja, elengedhetetlenné teszi [HJSB]:
- 1. Does the teaching A contribute to the understanding of our world and, if yes, in which way and the what extent? How does A prepare the pupils for dealing with jobs and duties in society?
- 2. How important is the teaching of A for the ability successfully study at a university? Do universities expect some fundamental knowledge of the discipline A?
- 3. What is the contribution of teaching A to the development of the way of thinking and the ability to solve various kinds of tasks and problems?
Több külföldi példát láthatunk arra (főleg Nyugat-Európából), hogy az informatika nem jelenik meg önálló kötelező tantárgyként, az egyes informatikai témaköröket szétosztják más tantárgyakba. (Megjegyzendő, hogy a gyorsan fejlődő távol-keleti országokban ezzel ellentétes tendenciák léteznek – Nyugat-Európában pedig informatikushiány van.) A szétosztásnak nagyon fontos következménye az, hogy a tananyag különböző tantárgyakban megjelenő részei nehezen épülnek egymásra, kicsi közöttük az összhang. Azt gondoljuk, hogy egy ismeretkör akkor érik meg arra, hogy önálló tantárgy legyen, ha megvannak a belső összefüggései, kölcsönhatásai, s az általa fejlesztett kompetenciákra, illetve tudásra, társadalmi és munkaerő piaci igény van. Az informatika mára egyértelműen ilyenné vált!
  |
 |
 |
A tananyag az ELTESCORM keretrendszerrel készült